Kapcsoljuk ezerkilencszázötvenhármat. Történetünk szempontjából nem elhanyagolható körülmény, hogy ez idő tájt az Amerikai Egyesült Államokban éppen McCarthy szenátor üldözte a vörös veszedelmet, de csitt, hiszen itt van közöttünk az a személy, aki a tévéhíradó úttörőjeként a saját bőrét vitte a vásárra, hogy a minőségi újságírás nevében leleplezze az Amerika-ellenesek után vizslató politikus jogsértő üzelmeit.
Hölgyeim és uraim, ladies and getlemen: Mr. Edward R. Murrow, a CBS See It Now című műsorának vezetője. A pódiumra - puccos médiaeseményen járunk - érdemei rövid ismertetése után maga a főhős lép, középkorú, makulátlan megjelenésű, csupa ideg alak, aki rövidesen nemcsak összefoglalja, de saját történetével illusztrálja is, miben áll a felelős televíziósok feladata.
A csilingelő koktélpoharak mellől egyenesen a CBS stúdióit kapcsoljuk: New York, főépület, valamikor az esti órákban. Az imént még bájcsevegésen kapott, estélyi ruhás hölgyeket és öltönyös urakat immár mint Murrow teamjének elhivatott tagjait láthatjuk viszont, amint a jó cél érdekében robotoló médiamunkásokként erednek a tények és csakis a tények nyomába.
George Clooney, a Murrow előtti tisztelgés projektfelelőse (egy személyben rendezője, társ-forgatókönyvírója és fontos mellékszereplője a látottaknak) saját idoljaihoz, a híradó régi vágású hőseihez hasonlóan maga is ad a megjelenésre. Az archív felvételek divatjának hódolva Clooney - a történet többi szereplőjével együtt - saját magát is archiválja, s ebből a célból patinás fekete-fehérbe öltözteti a produkciót. Ettől még egy cseppet sem tűnik hitelesebbnek az ábrázolás, viszont kétségtelen, hogy füstkarikákat eregetni fekete-fehér háttér előtt az igazi.
Clooney kísérlete azt bizonyítja, hogy ilyen finom monokrómban egy félholtan támolygó bokszoló péppé vert ábrázatában (lásd Scorsese idevágó dolgozatát) ugyanúgy el lehet gyönyörködni, mint egy tévéstúdió berendezési tárgyaiban. Olyan fenemód gusztusosan sikerült filmre vinni a hőskor kulisszáit, annyi elnézés és nosztalgia szorult a részletekbe, mintha már nem is a közelmúlt amerikai történelmének egyik szégyenfoltjáról, hanem valamilyen régi kedves műfaj megidézéséről szólna a történet.
Az igazság, bár a harcban emberáldozat is esett, a szomszéd stúdióból kiszüremlő dzsesszzenére győzedelmeskedik, a legendás műsorvezető pedig, bár a vezetés végül lefokozza (az esti főműsoridőből - persze kizárólag szponzori megfontolásból - délutánra száműzik), hősként intéz búcsúbeszédet a világhoz.
Mindez alighanem így hiteles: a szomszédban valóban dzsesszzenekar játszott, és azon a bizonyos díjátadón valóban kemény szavak hangzottak el Murrow szájából. Ez esetben (és szinte biztos, hogy alapos kutatómunka előzte meg a forgatást) nincs miért aggódnunk. Clooney filmje nem hazudik, csak hitelesen hamis. Kirakatba való médiamese megtörtént események alapján.
