Már nem hittünk benne, mégis megérkezett a mozikba ez a felkavaróan fájdalmas, zenélős alkotás. Kis film, megrendítő lélekhatás – a Coen-tesók még mindig nagyon tudnak. S most kicsit mást mutatnak.
Llewyn Davis magányossága
Úgy alakult, hogy az oldalra publikált előző két kritikámban is (Bérgavallér, Az eltűnés sorrendjében), szóba jöttek Coenék. Nos, most alanyi jogon vannak itt, s még egyszer leírom: nagy szerencsénk, hogy itt vannak. Óriási hiba lett volna a Llewyn Davis világát házimoziba száműzni. Remekműről beszélünk ugyanis. Ők is, a karakterek is beszélnek, de leginkább gitároznak, s persze énekelnek – a helyszín New York, Greenwich Village, a hatvanas évek. Folkforradalom, felkészül Bob Dylan. Vele együtt meg még számos kolléga, akik érzelmeiket klubokban adják át a cigarettafüstbe bújt nagyérdeműnek. Címszereplőnk is próbálkozik, jó ideje: Llewyn Davis igazi lúzer, duett-társát elvesztette. Se lakása, se télikabátja. És még egy macskát is képtelen megtartani. Kanapéról-kanapéra fekszik, kölcsönkér és meghallgatásokra jár. Egyre keserűbben és sértettebben metrózik, autózik és penget. Hiába zenél tiszta hangon - Llewyn Davis lemeze reménytelenül forog, forog, pattog, pattog. Tovább, tovább és tovább.
A coeni igazság
Egyszerű film ez – valahogy tényleg, mégis bonyolult. Sok a zene, de az is milyen! Nem csak úgy van: dimenziókat nyit. Amikor Oscar Isaac, ez a magába fordult tehetséges szerencsétlen befejezi első dalát a nyitójelenetben, az ember keze öntudatlanul tapsra indul. Aztán rájövünk: moziban ülünk. Coen-filmet adnak, ez is egyértelmű. A leghétköznapibb mondat, motívum is egyszerűen megoldott, mindez mégsem a rögvalóság. A coeni igazság mindig abszurd, szürreális, kicsit mindig nevetséges, de kivétel nélkül emberi, belül lakó. Példának okáért John Goodman zseniális magánszáma is bizonyítja: rendezőink hűek maradtak önmagukhoz. Azonban ennyire még sosem nyitottak a szív felé – Ethan és Joel érezhetően szereti, mi több, tiszteli hősét, sőt, de ez tényleg csak egy a sokféle lehetséges értelmezés közül, olyan ez, mintha magukról készítették volna ezt a filmet. Ezért olyan, amilyen. Ezért ilyen intim.
Egyedül nem megy
Llewyn Davis ugyanis csak egy fél. Félember. Társa, akivel a célozgatások szerint tán sikeresebbek lehettek volna, meghalt. Nélküle képtelen sikeres lenni. Párkapcsolataiban gerinctelen, van egy gyereke, aki mégsincs, az épp aktuális abortuszról azt se tudja, melyik nap történik – aztán ott van a már említett macska is. Egy vörös házicica. Eltűnik, felbukkan, átalakul. Davisnek azonban nem kell társ. Ez az ő végzete, a nagy kérdése. Hogy mire megy egyedül. Tragédiája pedig, hogy látja: semmire. De nem hiszi el. Tényleg minden csak félig van meg benne – félig walesi, félig olasz. Lánytestvére dobozban őrzi cuccait, de az első adandó alkalommal kidobja mindet. Apja félig létezik, félig nem, szinte öntudatlan állapotban, egy otthonban. Amikor Llewyn Davis játszik neki, egy pillanatig úgy hiszi, kihozta a fénybe. De aztán kiderül: a papa csak maga alá csinált.
Így is lehet nézni – hogy Coenék saját alkotói kapcsolatukat boncolgatják, féltik ebben a filmben. Meg még lehet máshogyan is. Úgy, hogy ez csak egy szép sorsdráma. De azt javaslom, keressük benne a mélységet. Mert ott van. Nagyon ott van.
Kinek ajánljuk?
- Akik szerint Coenéket lehetlen megunni.
- Akik gitárral születtek.
- Akik szeretik sokáig cipelni magukkal a látottakat.
Kinek nem?
- Akik szerint az ilyesmi nem más, mint értelmiségi nyavalygás.
- Akik utálják az amerikai folkzenét.
- Akik nem akarnak jó filmeket nézni.
10/10
