Észak-Anglia, munkásosztály, cockney nyelv és futballrajongók a vásznon - kapásból rá is vágnánk, hogy a kulcsszó, mint már annyiszor, a futballhuliganizmus lesz. Ken Loach új filmje esetében azonban nagyot tévednénk ezzel.
A létező legdurvább észak-angliai konfliktust (az angol-ír ellentétet és terrorizmust) körüljáró Felkavar a szél után három évvel a fene se gondolta volna, hogy Loach szó nélkül elmegy a téma mellett, és helyette a focirajongás kedves, naivan optimista oldalára koncentrál - még akkor is, ha ezt úgy teszi, hogy közben kétpercenként kitáncol az igazán sötét feszültségekkel teli szakadék széléig.
Eric Bishop ötven körüli postás élete mélypontjára süllyedt: még mindig nem tudta kiheverni, hogy huszonegynéhány éve elhagyta első feleségét, két nevelt fiával egyáltalán nem ért szót, perspektívái pedig (természetesen) nincsenek. Egy Magyarországon ismeretlen generáció tagja: számukra a foci jelenti az egyetlen, a földtől bármennyire is elrugaszkodott dolgot, barátaik azok, akik az adott csapatnak szurkolnak, és így a nagy futballisták valódi példaképek számukra - egyáltalán nem csak kamaszkorban.
Eric számára ez a példakép - mint a generáció csaknem minden tagjának - Eric Cantona, a Manchester United francia származású világklasszis játékosa és ikonja; Eric végső elkeseredésében az ő poszteréhez intézi nagy kérdéseit az életéről - ami talán nem csak a vázolt élethelyzet távolsága miatt tűnik kissé abszurd cselekedetnek. Annak viszont már egyértelműen a füves cigaretta az oka, hogy Cantona nemhogy válaszol is neki, de személyi trénere és életmód-tanácsadója is lesz, míg együtt alaposan helyre nem pofozzák Eric szétcsúszott életét.
A Barátom, Eric elegánsan, könnyű kézzel összerakott mozi, amely flashbackekből, szolid mozaikossággal épül fel, nem utolsó sorban az utolsó részletekig hiteles színészekkel. Legnagyobb problémája, hogy Loach nem tudta vagy nem is akarta eldönteni a film műfaját, amely ettől egymáshoz nemigen illő részekre esik szét. Eleinte szikár, egzisztencialista lélektani drámát látunk, később - mikor Eric újabb adag füvet keresve fia rejtekhelyén egy fegyvert talál - ez átfordul félig akció-, félig maffiafilmbe, végül pedig az ügy bájosan (avagy valamivel pimaszabbul: öregesen) naiv megoldása után kellemes romantikus vígjátékként ér véget. Ez a lavírozás aláássa a forgatókönyv következetességét is: nem éppen érthető, hogy kerül két örökbefogadott kamasz egy olyan férfihoz, aki saját gyerekének születésétől is annyira megijedt, hogy első reakcióként tönkrevágta gyorsan az egész életét.
Mosolyogni eleinte túl durva, lélekrajzon merengeni végül túl rózsaszín, akciófilmnek pedig egyenesen megmosolyogtató film a Barátom, Eric. Mindhárom műfajban találni jobbat nála.
