A LOL egy generáció filmje. A z generáció örömeit és bánatait ki más is jeleníthetné meg, mint a Disney Channel üdvöskéje. Miley Cyrus színésznő azért még nem lett, de az már elmondható: szerepelt filmben. A LOL ugyanis – ha komoly elvárásokkal nem ülünk be – néha még élvezhető is.
Saját magammal is eltérő a véleményem arról, szeretnék-e ismét tizenéves lenni vagy inkább nem. A napi dolgok magas érzelmi hőfokon való megélése fárasztó és egyben izgalmas is lehet. Ilyenek voltunk mi is? És ez tényleg jó volt?
Kicsit ilyenek, kicsit mások. Kezdhetem a közhelyekkel a "z generációról", amelyik már nem ismeri az internet nélküli világot, mert később született, vagy amelyiknek nemhogy szülei, hanem nagyobb testvérei, pár évvel idősebb társai tempója is egyszerűen lassú. Ez a LOL generáció, az XD generáció, a <3 generáció, a "!!!!4!!négy!4!!" generáció, nemcsak Google, de Facebook generáció, az Iphone generáció. Bizonyos dolgokban ugyanolyan, mint az előtte lévőké, ugyanúgy bulizik, pasizik, csajozik, vannak ciki és cool dolgai, ciki és cool tagjai, mint az x vagy az y generációnak, valahol viszont mégis UFO érzésünk is van. Mikroszkóp alatt nézzük, és tudományosan elemezzük szokásaikat, mint egy kultúrantropológus. Csak mert átérezni azt nem tudjuk.
Lehet, hogy a szöveg kicsit könyvmoly-szociológus hangvételű, de mit lehet tenni, ha egy a kritikusfajta harmincasnak ez maradt az popkultúrából. Meg ugye mit lehet tenni, ha a film amúgy minőségileg nem enged meg többet. Ha ennyi jutott a harmincas kritikusnak. Igazából nincs ezzel semmi gond, ha mindent a helyén kezelünk. Miley Cyrus eddig is a Disney Channel és társai programok fő üdvöskéje volt, s ahhoz képest, hogy vele született a Hanna Montana című sorozat és film is, határozott javulásról lehet beszámolni. Persze mindig van feljebb, drága barátaim, és ez egyszerre lehet jó és rossz hír. Mondom mindezt annak biztos tudatában, hogy ha űrlény szállna a földre, nem mutatnám meg neki a Disney Channel műsorait. Még ők is azt gondolnák, hogy ilyen az ember. Kitörölném a csatornát a listáról, és a távirányítót retinaellenőrzős, időzáras trezorba tenném. Hogy mi az a trezor, drága tizenéves olvasók? Mindegy, hagyjuk!
Szóval innen nézve a legtöbb mozgókép, így a LOL is, még filmnek is nevezhető. Vannak benne szerethető karakterek, némelyik egy kicsit még ki is van dolgozva, néha magunkra és őseinkre ismerünk szüleink lecseszésében (a bizonyítvány bemutatásának jelenete például fenomenális), szerepelnek benne színészek (mondjuk Demi Moore még mindig csak egy), vannak benne poénok is, és néha nevetni is lehet rajtuk. Van a történetnek eleje, közepe és vége, s mint minden tinifilmben, itt is van jó pasi, rossz pasi, rockbanda, barátnők, az iskola szajhája, az iskola pattanásosa, dögös matektanár, szerelem, csalódás, párizsi vakáció és jó zsaru. Rossz zsaru jelenleg nem kapható.
Összefoglalva egészen jó kis vígjáték a végeredmény, ha elvárásaink nem feszítik túl a film lehetőségeit. A célközönség meghatározása persze még mindig kérdés marad. Tinédzser ismerőseimnek, rokonaimnak nem ajánlanám; még ötleteket kapnak. Tizenhat éven felül pedig szintén nem ajánlanám. Még ellenségeimnek se. Vannak olyan filmek, amelyek megtekintése 16 éven felülieknek csak kiskorú felügyelete mellett ajánlott.
Ja és még egy, úgy farvízen, mert ez ma már nem is hír. A film eredeti – szóról szóra megegyező – verziója Franciaországban készült, még a rendező is ugyanaz, s a Filmtekercs is írt róla a hazai DVD megjelenés okán. Még szerencse, hogy abban a filmben olyan nevek voltak, hogy Anne és Lola. Izmosan gondban lettek volna az amerikai alkotók egy "eredeti amerikai" szereplővel, ha véletlenül Francoise-nak vagy Ludivine-nek hívják.
