Régi porosz nemesi-katonatiszti családból származott. Maga is úgy indult, hogy katonatiszti pályát fog befutni. Hadnagy volt a fegyelmezettségéről nevezetes porosz hadseregben. A fegyelem családi örökségként szállt rá és lett erkölcsi eszménye. Egész életére jellemző túlzásai azzal kezdődtek, hogy nem tartotta elég fegyelmezettnek, elég jól szervezettnek a porosz hadsereget. Eljegyezte egy porosz tábornok leányát, de hamarosan nem találta megfelelő élettársnak a vidám, szerinte túl könnyű vérű leányt. Felbontotta eljegyzését és megvált a hadseregtől. Előbb Svájcba ment, ott egy szigeten szinte remeteéletet élt, s írta első drámáit. Ezekre nemcsak Schiller korai tragédiái hatottak, hanem a divatos "lovagdrámák"-nak nevezett rémtörténetek. Első befejezett színjátéka, "A Schroffenstein család" ilyen szörnyű végzettel küszködő, rémségeket átélő és elbukó emberekről szól. Amikor előbb Königsbergben, majd Berlinben próbálkozott vele, a színházaknak nem kellett. Később Goethe ízléstelen ostobaságnak tartotta. Nyilván ez volt az oka, hogy csalódottan abbahagyta készülő történelmi drámáját, a "Robert Guiscard"-ot, amely a Bizáncot rémítő hajdani normann vezérről szólt volna. Töredékeiből úgy sejthető, hogy már megtalálta magát: cselekménye hatásos, dialógusai életszerűek, jellemábrázolása olyan jó, hogy a német romantika későbbi szerzői sem érték utol. Tulajdonképpen kora ifjúsága óta lelki válságban élt. Ide-oda hányódott a német városok között. Egymás után írta jobbnál jobb drámáit. Ezeket általában itt-ott be is mutatták, de sem a kritikának, sem a közönségnek nem tetszettek. Újságoknál próbálkozott, hiszen meg kellett élnie. Cikkeit általában el is fogadták, mert érdekesek és egyéniek voltak. Egy vígjátéknak, "Az eltört korsó"-nak némi sikere is volt. Csak humorát vették tudomásul, de azt csak sokára - a szerző halála után - ismerték fel, hogy ez a komédia a bürokrácia kitűnő szatírája. Élete szakadatlan nyugtalanság volt. A tapasztalható igazságtalanságok felháborították. Megírta a méltánytalanságok és az ellenük való reménytelen küzdelem regényét: a "Kohlhaas Mihály"-t. Ez olyan remekmű, amely akkor is biztosítaná számára az irodalmi halhatatlanságot, ha semmi egyebet nem írt volna. Drámai hőseinek sorsa kétségbeejtően tragikus volt. Egyetlen kivétel a "Kätchen von Heilbronn". Drámai erőben és dramaturgiai megszerkesztettségben alighanem legtökéletesebb színjátéka a "Homhurg hercege", az önpusztító felelősségtudat tragédiája. Jól tudta, hogy remekműveket ír, de azt kellett látnia, hogy ezek senkinek sem kellenek. A sikertelenség gyötörte amúgy is gyenge idegeit. A nők körében sem volt sikere. Elszántan készült a halálra, s ezt a véget egy tragikus szerelmi kalanddal akarta elérni. Több leánynak felajánlotta, hogy kövessenek el közös öngyilkosságot. Végül akadt egy hasonlóképpen zavart lelkű nő, aki szintén a közös halálban kívánta megtalálni a végső szerelmi gyönyört: kimentek egy Berlin közelében fák közt kéklő tóhoz. Ott Kleist katonaidejéből megmaradt pisztolyával előbb lelőtte a leányt, majd szíven lőtte önmagát is. Ilyen szörnyűséges jelenetek olykor az ő drámáiban fordultak elő.
A mindössze 34 évre terjedő sikertelen élet után azonban szinte azonnal megérkezett a siker, majd a világsiker, amely máig is tart.