Hogy a politikai vonulat is meglegyen: http://velemenyvezer.blog.hu/2012/10/04/angyan_jozsef_egyre_veszelyesebb_a_fideszre
Ebben az tetszik, hogy Ángyán teljesen szabályosan küzd, minden szabályt betart, legalábbis úgy tûnik; épp ezért nem tudnak vele mit kezdeni.

A regisztrációról pedig vita: http://www.origo.hu/itthon/20121004-kosakaracsony-vita-a-bibo-szakkollegiumban-a-valasztasi-eljarasrol.html

Igen, igazad van, a külvilágot nem lehet a mi képmásunkra faragni, rá kell hagyni, hogy menjen a maga útján. Ha megpróbálom önmagam megváltoztatni, és rájövök, hogy az milyen rettenetesen nehéz, szinte reménytelen, akkor beláthatom, hogy ha magamat megváltoztatni is szinte lehetetlen, akkor miért lennék képes a külvilágot megváltoztatni?
És az is igaz, hogy a politikai vezetõk általában a pszichopátia jeleit mutatják. Állítólag Kennedy is meglehetõsen pszichopata volt, túl nagy kockázatot, stresszt vállalt, amit normális ésszel nem lehet bevállalni. Túl nagy veszélynek tette ki a lakosságot stb. És õ még egy nagyon jó elnöknek számít – ha õ is pszichopata volt, akkor milyenek a többiek. http://moly.hu/konyvek/arno-gruen-a-normalitas-tebolya - Ez a könyv elképesztõen jól elmagyarázza ennek a „betegségnek” a mikéntjét. Hogyan torzítja el a hatalom az ember gondolkodását, jellemét, egész életét.
„A vége felé mindig ugyenezek az eszmék és társadalmi hatások következtek be, akár Római akár Görög birodalom.A buziság, a pénz, az erkölcsök nullázódása, stb. stb. Ezek a követendõ minták.”
Oké, ebben is igazad van. Csak az van, hogy ezt a véget most már nem a tankönyvbõl tanuljuk, nem kívülállóként beszélgetünk róla, nem kényelmes karosszékbõl nézzük végig, ez most nem mozifilm, ami minket nem érint. Ami közvetlenül érint, az a mi életünk, a mi problémánk, azzal kénytelenek vagyunk foglalkozni, arra nem tekinthetünk úgy, mintha csak valami viccet hallanánk. Amikor az angyalok azt mondták Lótnak, fusson ki Sodomából, õ szólt a két vejének, hogy induljanak, mert másnapra elpusztul Sodoma. A két férfi csak nevetett ezen. Hát jó, ha maradtok, a ti dolgotok. Lót elfutott, a két vejébõl másnapra semmi sem maradt.
Ezt a rengeteg sok videót, amirõl elkezdtünk beszélgetni, nem tudom, kik és milyen okból csinálták. De egy biztos – nem fektetnének bele ilyen rengeteg energiát, ha csupán poénkodnának. Egy dolog biztosan nem fog kiderülni a végén – nem fog kiderülni, hogy ez csak vicc volt. Lehet, hogy tele van hazugsággal, nem tudom eldönteni. De egy biztos – akik csinálták és terjesztik, azok nem viccelnek. Azt írtam, hogy magunkat nem kell véresen komolyan vennünk. De a világot vehetjük komolyan. Ez nem azt jelenti, hogy meg kellene változtatnunk a világot; de jelenti azt, hogy megpróbálunk szembenézni azzal, amit nem kerülhetünk el. Például tudjuk, hogy jön a tél. Értelmetlen volna megkísérelni az idõjárás megváltoztatását, hogy sose legyen tél; értelmetlen lenne elfutni elõle; a legokosabb, amit tehetek, az az, hogy tudatosítom magamban, hogy igen, eljön a tél, és nekem mindent meg kell tennem, ami szükséges, és ami rajtam múlik, a saját biztonságos túlélésem érdekében. Tehát – a külvilágot nem változtatom meg, de azért az idõjárásjelentést meghallgatom, és igyekszem felkészülni arra, ami várható. Persze attól, hogy jön a tél, még muszáj élnem a normális életemet, nem foglalkozhatok állandóan azzal, hogy iszonyú hóviharokról képzelgek és rettegek; tudomásul veszem, hogy ami jön, annak el kell jönnie, ki kell fejtenie a maga hatalmát, aztán el kell múlnia. Ahogy eljön, úgy majd véget is ér; ki tudja, mit fog hagyni maga után.

Húha… hát most nagyon meglepõdtem… az életkort inkább hagyjuk. Egyrészt nem fontos, másrészt szerintem tévedsz :) Kötve hiszem. :) Nagyon be lehet csapódni, ha a szenvedélyeket vagy indulatokat életkorhoz kötöd. Ha már úgyis említettem Hitlert – hát, õ nem nyugodott le soha. Vagy Mary Zsuzsi: aznap, amikor meghalt, állítólag még összeverekedett az egyik gyerekével, aztán bevett egy rakás nyugtatót és vége lett. Vagy Heller Ágnes és Morvai Krisztina az EP-ben, ha tehették volna, megtépik egymás haját. Vagy Hegedûs Zsuzsáról láttam egy videót, amint malacot és csirkét osztogatott, és közben magából kikelve ordítozott valakivel. Láttam, ahogy két (80 év körüli) ötvenhatos harcos egy összejövetelen egymásnak ugrott, úgy kellett õket szétválasztani. Néha külföldi parlamentekben mutatják, ahogy a méltóságteljes honatyák egymáshoz dobálják a székeket és a másik nyakkendõjét rángatják meg hasonló. Szóval az indulatosság vagy szenvedélyesség nem köthetõ életkorhoz, más okai vannak. Például lehet az oka az alacsony érzelmi intelligenciaszint, amikor valaki nem bírja kordában tartani az indulatait. Ebben az esetben az, aki nyugodt marad, nem flegmább, csak képes uralkodni magán, és jó mederbe terelni az érzelmeit.
Esetleg van másik oka is. Talán az, amikor annyira el vagyok nyomva, annyira le vagyok terhelve, annyira ki vagyok fáradva, hogy kiégnek az érzelmeim. Mielõtt megtértem, én már semmit sem éreztem. Semmilyen érzelemre nem voltam képes. Ez már nem is depresszió volt, hanem azon túl valami üres nihil. Amikor már minden mindegy. Arra emlékszem, hogy amikor valahogy a kezembe került a Biblia és elkezdtem olvasni, hirtelen megrohantak az érzelmek. Sírtam. És rettentõen örültem, hogy tudok sírni, mert már sírni is elfelejtettem. De keresztényként mégis, nagyon sok idõ eltelt úgy, hogy ha valaki nevetett mellettem, én nem tudtam vele nevetni. Amikor „divatba jött” a keresztény egyházakban az, hogy a Szent Szellem kenete alatt mindenki a földön fetreng és röhög, mint a fakutya, én csak ácsorogtam. És arra gondoltam – Isten mindenkinek „felszabadítja az érzelmeit”, kivéve az enyémet, pedig nekem lenne rá a legnagyobb szükségem. Én miért maradok ki? Biztosan nem is vagyok keresztény. Az nem jutott eszembe, hogy ez az egész csak beugratás.
Azóta nagyon sok idõ eltelt. Visszanézve sok mindenben megváltoztam, de csak lassan. Például, néhány évvel ezelõtt még, hiába tûntem magabiztosnak nyilvánosan, ha valakivel négyszemközt vagy privátban beszélgettem, szinte csak sírtam, és azt reméltem, hogy a másik sokkal jobb állapotban van, mint én, és tud nekem segíteni, képes elviselni a terheimet. Összevissza kapkodtam bárkihez, hogy segítsen. Aztán valahogy kezdtem rájönni, hogy senki sem segít; ha arra várok, hogy valaki majd megszabadít, akkor hiába várok. Rájöttem, hogy ha saját magam ledobálom magamról a terheimet, akkor megkönnyebbülök, és sokkal jobban leszek. De ezt nekem kell megtennem, helyettem senki sem fogja. Kénytelen voltam saját magamat kiszabadítani a saját leterheltségem alól. És ahogy egyre jobban érzem magam, egyre kevésbé félek magamtól, és kevésbé kell félnem a saját érzelmeimtõl vagy indulataimtól is. Nem mondom, hogy most már minden jó, de tudom, milyen hosszú utat tettem meg, amíg eddig elértem. Sajnos semmi nem mûködik varázsütésre; talán mások könnyebben elérnek valamiféle lelki felszabadulást, nekem nagyon nehéz volt. Hirtelen az jut eszembe, amikor az Ez a fiúk sorsa c. filmben az anya fogja magát és otthagyja az élettársát. Valahogy tudatosul benne, hogy ezt neki kell megtennie, a külvilág nem fog neki segíteni ebben, õ viszont képes rá, hogy cselekedjen. És elfut a fiával együtt, elmennek abból a házból, ahol elnyomás és megalázás alatt éltek, és közben nevetnek. A valóság persze soha nem ilyen egyszerû, de a folyamat lényege mégis ugyanez. A külvilág szadista módon képes leuralni, elnyomni, megalázni – és mindaddig csinálja, amíg hagyom magam. Nagyon-nagyon nehéz összeszedni a bátorságomat arra, hogy ellenálljak és megvívjam a saját szabadságharcomat; de nincs más lehetõségem, csak az, hogy én magam megtegyem. Minél inkább lerázom magamról azt a nyomást, amivel a külvilág határozza meg, hogy ki vagyok, mennyit érek és mit kell teljesítenem ahhoz, hogy megbecsüljenek, annál inkább tudatosul bennem az, hogy van értelme az életemnek, igenis érek valamit, igenis van hasznom. És ha látom, hogy van értelme annak, hogy élek, akkor könnyebben viszek érzelmeket is az életembe, és ettõl aztán „szenvedélyesnek” tûnök. Persze élhetném az életemet kényszeredetten is, kénytelenségbõl, muszájból. Nagyon jól tudom, hogy mit jelent, bõven kivettem belõle a részemet, és nem volt más megoldás, mint „kirúgni magam alól a földet”. Nyilván nagyon zavaros, amit írok, de amin nem vagyok túl, arról nem tudok retrospektív tárgyilagossággal írni. A lényeg, hogy a szenvedélyesség mindenkiben ott lapul; de a külvilág nyomása elfojtja, annyira, hogy az ember azt gondolja, hogy kihalt belõle a szenvedély; vagy amit mégis talál magában, az sokszor inkább hisztériában nyilvánul meg, úgyhogy annál még a gépies flegmaság is jobbnak tûnik.
Ez a dal valamiképpen érezteti az érzelmi felszabadulás folyamatát: http://soundcloud.com/pwrdesign/vadfruttik-b-ke-pressz Az unott arcú pultoslányoktól indul, akik álmainkat söprik lapátra; alig várják a zárórát, és halott wurlitzert hallgatnak. Ebbõl, a külvilág kényszerítése által elnyomott állapotból az szabadít ki, ha nem-nem-nem-nem hagyom magam. Ha tényleg én is elhiszem,
hogy az öröm megmarad. És ha ezt elhiszem, akkor meg is látom. Ehhez azon a folyamaton kell átmennem, hogy mindentõl távol szabadon szálljak. Nekem kell megteremtenem a távolságot, sok kötelet saját magamnak kell elvágnom, és akkor érezni is fogom, hogy szabad vagyok. És olyan könnyû leszek, „mint az asztali fehérbor”. És még az is igaz, hogy „az idõ nem halad tovább, amíg úgy képzelem”. Az idõ tényleg megáll, majdnem visszafelé folyik. Mert már nem érzem magamon azt a nyomást, ami szétrágott és elkínzott, megnyomorított. Persze, mindenki csak annyi nyomást érez magán, amennyit engedélyez a külvilágnak. Én sok nyomást engedtem magamra, mert nem gondoltam, hogy ellent is lehet mondani.
Na mindegy. Még a dal vége is pont jó – a férfiak igazán férfiak, a nõk igazán nõk lesznek, ha felszabadulnak. És tényleg úgy válnak el, ahogy a filmeken is kell :)
Ennek az ellentéte ez a dal: http://www.youtube.com/watch?v=hphzI7Ubl1k – és pontosan megmondja az okát is annak, hogy miért fáj annyira, miért keserû valaki: „Engem nem érdekel, hogy mit akarsz tõlem, (egyedül maradtam), ne kérj belõlem már többet.” A fájdalom és bánat oka a külvilág élõsködése. Azt pedig lehet, hogy akkor hajítja le magáról valaki, amikor már nem bírja tovább. (Plusz, egy másik ok az, hogy az illetõ is élõsködött máson, és õt már lehajították).
Most látom, hogy ezt a könyvet ingyen is le lehet tölteni a netrõl. http://data.hu/get/3958111/Andrew-Matthews-Elj-Vidaman.pdf - még csak pénzbe sem kerül. Ha egy ember semmi más könyvet nem olvasna el az életében, akkor is a figyelmébe ajánlanám. Legyen ez az egyetlen könyv, amit valaha is elolvasott. Annyi jó tanács van benne, ami elég egy életre.
Volt idõ, amikor úgy éreztem, hogy elindultam az egyik partról, ráléptem egy függõhídra, hogy egy szakadék fölött átkeljek a túlsó partra. És ahogy megyek a hídon, látom, hogy a túlsó part olyan messze van, mintha egy óceán választana el tõle; soha nem jutok oda át. És akkor most mi legyen? Vissza már nem tudok és nem is akarok menni, hiszen azért indultam el, mert el akartam hagyni a partot. De a túlsó oldalt soha nem érem el. Tehát itt vagyok egy meredély fölött, és nem tudom, mi lesz. A végtelenségig mégse maradhatok itt. Milyen kiút van innen? Mondjuk levethetem magam a mélybe, és akkor végem lesz. Vagy valami különös módon annyira átszellemülök, hogy fellebegek az égbe. Aztán egy idõ után rájöttem, hogy egy útirányról elfelejtkeztem, pedig az utam pont oda vezetett: belülre, saját magamba. Azt, amit a túlsó parton kerestem volna, saját magamban, belül találtam meg. Jó, hogy amikor elindultam, még nem tudtam elõre, hogy hová érkezem, mert dührohamot kaptam volna, hogy az nekem nem kell, én nem oda tartok. Nem tudtam volna elképzelni, hogy számomra pont az a jó hely. Az emberek épp ezért nem térnek meg. Mert amit az Isten fel tud kínálni, az semminek tûnik, kevésnek, gyatrának, virtuális önhitetésnek. Mindnyájunknak csak az számít, csak arra vágyunk, csak az lebeg a szemünk elõtt, ami a külvilágban elérhetõ. Nekem is az számított, de boldoggá mégis az tesz, amire önmagamban találtam rá, és nem a külvilág. Ha szenvedélyesnek látszom, ennek is ez az oka. Nem vagyok „alapjáraton”, „gyárilag” szenvedélyes. Vagy ha mégis, akkor „gyárilag” mindenki az, csak el van nyomva a külvilág fenyegetõzése miatt.
De még a szenvedélyességnél maradva, ez végül is jó téma :) Tegnap úgyis ezen gondolkoztam, az „Én is szép vagyok” topic miatt, hogy vajon kit tartok a legszebb nõnek. Azt hiszem, ennél szebbet még nem láttam: http://www.youtube.com/watch?v=xGyxQ8EuccQ Ha arra gondolok, hogy milyen lehetett Éva õsanyánk, belõle indulok ki. Azon gondolkoztam, hogy az egzotikus külseje, nagy szemei, széles szája, hosszú, dús haja, karcsú termete stb mellett talán azért is pont õt látom a legszebbnek, mert „szenvedélyes”. Lehet, hogy az életben csak hisztérikus, de mégis, valamiféle sodró lendület érzõdik belõle, amivel vigyázni kell, mert magával ragad, mint egy folyó. „Fehér változatban” hasonlóan vagyok Angelina Jolie-val. Persze, nála is megvan a nagy szemek, széles száj, hosszú, dús haj, karcsú termet kombinációja; de a hat gyerek, akiket bevállalt, a szememben annyi plusz pontot jelent, amivel senki sem tud versenyezni. Érdekes, hogy felhoztad ezt a „szenvedélyes” dolgot, mert szerintem is számít, tényleg; persze az más kérdés, hogy mindenki mást ért a szó alatt. Pl., aki szenvedélyes szakács vagy szenvedélyes háziasszony, az egyáltalán nem biztos, hogy bármi másban is a szenvedélyesség jeleit mutatja. Tehát - mindenki az iránt képes szenvedélyesen elkötelezett lenni, amiben jól érzi magát. Tehát végül is egyszerûen össze lehet foglalni a lényeget: ha jól érzem magam, szenvedélyes vagyok. Amiben jól érzem magam, abban szenvedélyes vagyok. És amennyire jól érzem magam, annyira vagyok szenvedélyes.
Ha nem vagyok az, akkor épp valami külsõ elvárásnak felelek meg. Valaminek, ami megijeszt, ami visszatart, ami elnyom. Ettõl nagyon nehéz megszabadulni. Minden bátorságunkra szükség van hozzá, néha szinte õrülten kell szembemenni a „józan” körülményekkel. De a „józan” körülmények a börtönt jelentik, amik fogva tartanak.
Ja igen, még valami: a kép, amit belinkeltél :) Az is meglepõ, nekem a következõt jelenti: 10. fejezet. :) Mert ugyebár a két rúzs együtt X., tehát 10.; fölötte meg van egy FEJezet. :) Ezen túl nem tudom, még mit jelenthet :)

összetörni? összekötni! vmit félreolvastál.. :)

cikizni? ugyan már Miki..és a hullámhossz? :)

Matthew-t egy icipicit jobban :D

és tényleg! :D
nofene..olvasgatunk? :D szóval neked is tetszenek Matthew szemei? :D

Goldie, erre még visszatérek egy kicsit, nem bírom ennyiben hagyni, mert nyugtalanít és bánt. Nem tudtam nyugodt szívvel lefeküdni. Nem értettem, mi ez, mert nem esik jól se az, amit írtál, se az, amit válaszoltam. És azon gondolkoztam, hogy miért nem. Van, amikor egyáltalán nem izgatom magam mások miatt. De miattad mégis. Bánt, amit írtam, és sajnálom. Rájöttem, hogy téged tényleg kedvellek, és tudom is, hogy miért. Mert alapos vagy. Odafigyelsz a részletekre. Olyanokat veszel észre, ami mellett szinte mindenki elmegy (én is). És ha észreveszed azt, amit más nem, az csak egy okból lehet – azért, mert érdekel. És nem sajnálod a fáradságot, hogy utánanézz. Nem olyan felszínesen hablatyoló típus vagy, mint a jellegzetes lila értelmiségi, aki lyukat beszél mások hasába a semmirõl (mint pl. a Glengary Glen Ross-ban Al Pacino). Amit érdekesnek találsz, azt alaposan megvizsgálod, mert fontos, hogy tudd, milyen. És tulajdonképpen ilyen az igazi értelmiségi hozzáállás. Ezt látom rajtad és tetszik is, ezért tényleg kedvellek, és nem esik jól, ha veszekszünk. Nézd, én pontosan azért írok hosszan, amiért te mindennek utánanézel, pl. ennek: http://www.youtube.com/watch?v=d6mN-GaTNUM Azért teszed, mert tényleg érdekel az, amit csinálsz (pl. a fórumozás), és hajlandó vagy rászánni az idõdet, akár az egész életedet arra, ami érdekel. Én is. Ezért viselsz el, ezért nem kerülsz ki nagy ívben. És ezért bánt nagyon, ha azzal szembesülök, hogy mégse kedvelsz, és ezért nem értem, hogy miért nem. De mindegy. Neked megengedem, hogy ne kedvelj. Legközelebb inkább nem mondok rá semmit és nem is kérdezek semmit. Csak most szólok, hogy sajnálom. Mert tetszik, hogy alapos vagy, és nem elégszel meg a felszínes blablával, hanem alaposan utánajársz annak, amit állítasz. Szóval – épp te tudod, miért vagyok hosszú. Mert épp te tudod, hogy számítanak a részletek. Na jó, ezt nem húzom (nem részletezem) tovább :)

„Ki a túró az a Drábik és miért szegény megboldogult csupaszív Hitlerhez hasonlítod? Ha Orbánt írtál volna még meg is érteném. Ezek az analógiáidat nem tudom megérteni sose.”
Na oké, akkor leírom, miért példálóztam Drábikkal. Mert amit õ mondott, abba a hibába mindannyian könnyen beleesünk. Egyszerûen összekeverjük a mondandónk fontosságát a saját fontosságunkkal, és fontoskodóak leszünk, mármint mi leszünk fontosak, és nem az, amit mondunk. Vagy azonosítjuk magunkat bizonyos eszmékkel, és azt képzeljük, hogy az eszme bennünket is felrepít valamiféle szellemi magasságba. Írok rá példákat, hogy érthetõ legyek. Jó múltkor valaki liberális eszmét akart elfogadtatni velem, és azzal érvelt, hogy aki okos és intelligens, azt meg lehet gyõzni errõl. Erre azt válaszoltam neki, hogy de hiszen te nem vagy okos és intelligens. Ezen úgy megsértõdött, hogy nézhettem új nicknév után. Vagyis az egyik moderátor akart meggyõzni a balos értékrendrõl (konkrétan a gyermekek társadalmasításáról). Aki ezzel egyetért, az okos és intelligens. Valakik kitalálták, hogy balos értékrend = okosság és intelligencia, és aki ezt elfogadja, az maga is okossá és intelligenssé válik. Megkérdeztem az illetõtõl, hogy mit ért az általa használt szavak alatt (okos, intelligens) – nem tudta definiálni. Ha még definiálni se tudja, akkor miért sértõdik meg, ha azt mondom, hogy ez rá nem igaz? Hiszen még a szavakat se érti, amiket használ.
De ugyanez megy a jobboldalon is. A jobbos értékrend a jó és rendes emberek értékrendje, aki elfogadja, az maga is jó és rendes ember. Sõt! Keresztény. Úgyhogy, amikor egyszer azt írtam, hogy Bayer Zsoltnak nincs üdvössége, akkor azt kaptam valakitõl, hogy én majd hiányozni fogok neki a mennyben. Bayer Zsolt jóember, hiszen annyira jobbos! Aki ezt megkérdõjelezi, az a pokolba kerül. Sõt az illetõ annyira magára vette a Bayer Zsoltról való véleményemet, hogy azt írta, õt vádlom! Tehát aki jobbos-konzervatív, az üdvözül, és mivel õ is jobbos-konzervatív, ezért üdvözül, és én bármilyen jobbos-konzervatívnak megkérdõjelezem az üdvösségét, akkor õt vádlom. Aztán kiderült, hogy az illetõ a maga üdvösségében egyáltalán nem biztos, és az üdvözülést úgy képzeli, mint Risztov Éva pályafutását. Dehát, mondom, az üdvösség útját Jézus mutatja meg és nem Risztov Éva. Ezzel végképp kihúztam a gyufát, ettõl kezdve nem állt velem szóba.
Van olyan, aki attól, hogy szájára veszi Isten nevét, önmagát emeli az égig – ilyen például Németh Sanyi. Õ a Felkent Apostoli Szolgálati ajándék, röviden a F.A.SZ.A. (bár az apostolit én illesztettem bele a „rangjába”, de az apostoli nélkül is ütõs). Úgy zabálja a libamájat, hogy rosszul van tõle, és jajgat, hogy beteg és sajnálni kell; és azért beteg, mert õ annyira VIP, hogy direktice üldözi a sátán. Azt nem tudom, hogy maga is elhiszi-e azt a sok sületlenséget, amit összezagyvál, vagy tudja, hogy blöfföl; mindenesetre ugyanahhoz a páholyhoz tartozik (B’nai Brit, a Szövetség Fiai) mint a Zorbán.
Egy másik gyöngyszem az exhites Bartus László, aki kijelentette, hogy aki liberális, az zsidó. Ezt nevezem éleslátásnak…
Vagy itt van Orbán, aki Brüsszelben kijelentette, hogy aki õt kritizálja, az Magyarországot bántja. Tehát, ha õ a szájára veszi azt a szót, hogy nemzet, akkor ettõl õ maga a nemzet…
Vagy itt van Alföldi Roberta, egy tehetségtelen pojáca, olyan szahar Mágnás Miskát rendezett, hogy majd szétvetett a düh, amíg néztem, hogy ez most vajon direkt hülyének néz, vagy tényleg ennyire duplanulla? Mivel liberális, ettõl zseniálisnak, intelligensnek, ravasznak és tehetségesnek van elkönyvelve. Pedig csak szánalmas.
Ha megfigyeled, minden egyes példámban az történt, hogy valaki azonosult (vagy valakit azonosítottak) egy értékrenddel, vagy közvetített bizonyos eszmét, hirdetett bizonyos igazságokat, és ettõl úgy érezte, hogy õ saját maga ez az igazság, saját maga ez az eszme, saját maga ennek az értékrendnek a letéteményese. Vagy valaki másról gondolja, hogy ha az illetõ a szájára vesz bizonyos értékeket, akkor már azonos is velük. Ezek tehát mind arra példák, hogy mit jelent az, amikor valaki túl komolyan veszi saját magát. Bizonyára fontos, amit mondunk, mert fontos az eszme, amiben hiszünk – de ettõl mi még nem leszünk azonosak a mondandónkkal, nem mi leszünk az eszme, amit elfogadunk. Nem kell magunkat az égig emelni, mert onnan nagyot lehet esni.
Ha saját magamat nem veszem annyira komolyan, akkor könnyebben elfogadom, hogy az élethez hozzátartoznak a nehézségek is. Sõt még örülni is tudok neki, mert épp a nehézség óv meg attól a csapdától, hogy felfuvalkodjak; ha pedig a helyzetem nagyon nehéz, akkor épp ez fog megóvni a túlzott keserûségtõl, és ez segít a bajban is meglátni a humort. Mert végül is az a jó humor, ami miatt valójában sírni kellene – de valamiért úgy döntök, hogy mégsem sírok miatta, inkább nevetek. Olvastam egy regényt, Hugo Hartung írta, és a XX. sz-i német történelemrõl szól, egy ember életén keresztül. Azt írja, hogy soha annyit nem nevettek a családjával, mint amikor majdnem halálra fagytak a háború utáni télen. Kinevették a nélkülözést, az éhséget, a hideget – és semmiféle betegség nem merte õket megtámadni, csak a kezükön látszottak meg a fagy marásai. A keserûséget csak akkor lehet vidáman fogadni, ha nem veszem magamat rettenetesen komolyan.

Ami pedig Hitlert illeti – azért példálóztam vele, és nem mondjuk a kommunizmussal, mert a kommunizmus egy sokkal nagyobb illúzió, sokkal tovább tartott és sokkal több embert megtévesztett. Azt a sátánista Marx találta ki, aztán a sátánista Lenin fejlesztette mesteri szintre stb – azt nem lehet egy emberrel azonosítani, mert annál sokkal gonoszabb és nagyobb volumenû dolog. A nácizmus viszont Hitlerrel kelt fel és nyugodott le, annál szépen látszik az ív, ami egy ember életébe még lazán belefér. Tehát könnyebben lehetett példának hozni. Ráadásul van itt valami, ami igazán figyelemreméltó. Azt írtam, Hitler levesébe senki sem köpött bele, senki nem állt ellen neki. Ez nem azt jelenti, hogy nem gyõzték le – de szabályosan gyõzték le, katonailag, mert ez volt az a játékszabály, amit kitalált és amit követett. De nem lehetett szabálytalanul, játékon kívül legyõzni. Hiába robbantották fel, nem esett baja. És ez nagyon figyelemreméltó. Véletlen volt, hogy életben maradt? Szerintem nem véletlen, mert ilyen véletlenek nincsenek. Végül is mindegy, milyen erõ védte meg az életét, Isten vagy az ördög – a lényeg, hogy Isten megengedte neki, hogy végigjátssza a játékát, és nem engedte meg senkinek, hogy szabálytalanul ráborítsa a játékasztalt. Éppen ezért szerintem õ egy nagyon jó példa arra, hogy Isten miképpen áll az ördöghöz. Neki is megengedi, hogy szabályosan végigjátssza a maga játékát. És szabályosan lesz legyõzve, nem orvul. Bármi, ami történik ezen a világon, bármi, ami történik velünk, ehhez a játékhoz tartozik. És vannak szabályok, amik nincsenek felborítva a mi kedvünkért, ezért aztán jobban tesszük, ha megismerkedünk a játékszabályokkal, mintsem oktalanul szidjuk a játék mestereit.

Nézd, goldie, nem vagyok kötelezõ olvasmány. Szerintem elférsz tõlem, elég nagy a világ. Ha másoknak sikerül, neked is menni fog. Ha viszont folyton ott vagy, ahol én, mert mondjuk érdekesnek találsz, akkor ne köss belém; vagy ha épp a kötözködés a célod, akkor ne sértõdj meg a válaszaimon. Akkor ne játszd meg a magatehetetlen mimózát, mert a kurvaverõs videó óta nem egyszer látom, hogy igyekszel piszkálni. Ez neked miért jó?

Miért gondolod, hogy megsértõdnék? Inkább írd le, érdekel. Van rá tippem, de kíváncsi vagyok, hogy valójában mit gondolsz.

Nekem is ilyen macskám van, úgy hívom, hogy nyuszi. Én is elképzeltem, hogy milyen lenne, ha nagyra nõne, mint egy jaguár. Vicces lenne :)