de ez már biztosan nem mese, ugye... http://www.youtube.com/watch?v=kJoY35B2p44
http://www.youtube.com/watch?v=eDQKOgaX-OY

miért?

Írok a kisebbik fiúról is - de nem lesz benne Isten, egyáltalán. Anélkül is meg lehet érteni, hogy õ min ment át.
Kiindulásként egy mondat, amit Andrew Matthewsnál olvastam: annyira vagyunk boldogok, amennyire elhisszük, hogy képesek vagyunk a körülményeinket kontrollálni. Azt hiszem, ez nem egészen igaz, egy kicsit pontosítok rajta - annyira vagyunk boldogok, amennyire képesek vagyunk önmagunkat kontrollálni.
Az önkontroll, önuralom számomra nem azt jelenti, hogy képesek vagyunk rezzenéstelen arccal végighallgatni egy nyolcvan órás Fidel Castro beszédet. Én inkább arra gondolok, amiért a gyerekek boldogok. Miért boldog egy gyerek? Sokszor azt gondoljuk - hát azért, mert nincs semmi dolga, nincs semmi gondja. Pedig nem ezért. Mit mond egy gyerek újra és újra? Nézd, mit csináltam! Nézd, mit tudok! Gyere, megmutatom, mit találtam! Képzeld, ezt tanultam ma az oviban! stb stb. Folyton azt gyakorolja, hogy birtokba vegye, uralja önmagát, állandóan fejlõdjön, új és új eredményeket érjen el, és ezeket az eredményeket fontosnak tartja, megünnepli, másoknak is megmutatja.
Nem foglalkozik olyan problémákkal, amik nem tartoznak rá, amiket õ maga nem tud megoldani (pl. hogy a szülei mibõl fizetik ki a jövõ hónapi villanyszámlát). Ez nem izgatja, mert nem az õ gondja - az õ dolga az, hogy fejlõdjön, épüljön, erõsödjön, gyarapodjon testileg-lelkileg. Erre koncentrál, és megy elõre. És ha órákon keresztül kell gyalogolnia a tûzõ napon, akkor pontosan jól tudja, hogy az neki nem jó - nem fogja beérni némi "dicsérettel", nem fogja a kívülrõl kapott elismerést a saját szükségletei elé helyezni, mert tudja, hogy a saját testi épsége sokkal fontosabb, mint a kívülrõl kapott dicséret. Szóval, ha órákig gyalogoltatják, akkor tiltakozik és ordít, hogy az neki nem jó. Tudja, hogy neki mi nem jó és ki is fejezi, teljes erejébõl tiltakozik ellene, nem szégyelli magát a szükségletei miatt.
Aztán ez az egészséges felfogás megváltozik egy idõ múlva. Ahogy iskolába kerülünk, valahogy hozzászokunk, hogy beérjük a külsõ elismeréssel, azt fontosabbnak tartsuk, mint a saját szükségleteinket, a saját autonóm fejlõdésünket. Egyre inkább a külvilág elismerésének hódolunk be, és egyre inkább elhisszük, hogy amit nekünk mások elõírnak, amit mások elvárnak tõlünk, az fontosabb, mint amit mi saját magunk szeretnénk. Teljesen hozzászoktunk ahhoz, hogy a külvilág elismeréséhez idomítsuk magunkat. Hamarosan már nem is az elismerésért küzdünk, hanem azért, hogy ne bántsanak, vagy hogy a legalapvetõbb szükségleteinkhez hozzájuthassunk. És persze teljesen boldogtalanokká válunk, és már eszünkbe sem jut, hogy mikor fordult elõ utoljára, hogy tiszta szívbõl boldogok voltunk olyasmiért, amiben fejlõdtünk, amit megtanultunk, amit a saját örömünkre csináltunk. Felnõttként leginkább annak örülünk, ha a külvilág elismer. Már nem tudjuk, mit jelent az, hogy saját magunk ismerjük el magunkat - amit a gyerek még nagyon jól tud, gyakorol, és miatta majd kicsattan a boldogságtól; örül, hogy él, és az örömével, könnyedségével másokat is támogat.
Ez mondjuk olyasmi lehet, mintha azt képzelném, hogy mindnyájunknak van egy adott "rezgésszintje". A külsõ elvárásoknak való megfeleléssel egy másfajta rezgésszámra kapcsolunk át - de közben persze a saját rezgésszámunkat is meg kell õriznünk, hiszen azon vagyunk képesek jól mûködni. Ennek persze az a vége, hogy teljesen összezavarodunk, elveszítjük a kontrollt önmagunk felett. És minél kevésbé vagyunk képesek önmagunkat, az életünket, a körülményeinket kontrollálni, annál öszezavarodottabbá és boldogtalanabbá válunk. És minél zavarodottabbak vagyunk, annál kevésbé vagyunk képesek megfelelni a külvilág elõírásainak, tehát egyre kevesebb külsõ elismerésben van részünk - és ez a folyamat egészen odáig tart, amíg el nem jutunk arra a tûrhetetlen pontra, ahol végképp be kell látnunk, hogy elvesztettük a meccset, kicsúszott a lábunk alól a talaj, képtelenek vagyunk a saját életünket irányítani, tûrhetetlenül boldogtalanok vagyunk és az életünk kész csõd.
Ebben a pillanatban, ezen a ponton kétféle döntést hozhatunk - 1. már nem tudunk kibújni a külsõ elvárások hatalma alól, képtelenek vagyunk a helyzetünkön változtatni, önmagunkat összeszedni - inkább meghalunk.
2. minden maradék eszünkkel, józanságunkkal eldöntjük, hogy változtatunk, és eltökéljük, hogy egy másik irányba indulunk el. Abban a pillanatban, ahogy erre elszántuk magunkat, ahogyan erre elköteleztük magunkat, a dolgok elkezdenek jobbra fordulni. Lehet, hogy õrjítõ lassan; de ha kitartunk az elhatározásunk mellett, akkor lassan-lassan visszajuthatunk abba az állapotunkba, amikor még felhõtlenül képesek voltunk örülni és boldognak lenni - nem a külvilág jutalmai miatt, hanem csak úgy.
Egy ilyen utat jár be a kisebbik fiú. Nagyjából ez a lényege, azt gondolom.

Olvasd el még egyszer, arra kérdezel rá, amire már válaszoltam. A válasz benne van az elõzõ hsz-ban, keresd meg. :)

Nem, nem kell :) Persze elsõ olvasásra ez tûnik fel a sztoriból, pedig más üzenete van. Bízni kell megtanulni. A kisebbik fiú már akkor képes volt a bizalomra, amikor még el sem indult. Nézd csak:
- bízott abban, hogy ha kér az apjától, kap. Még ha az egész örökségét kéri el, azt is megkapja.
- bízott abban, hogy ha a saját lábára áll és elindul, képes lesz menni; tehát képes lesz valamit önállóan véghezvinni.
- és abban is bízott, hogy ha valamiért mégse sikerülne a terve, a bukás számára nem lesz megsemmisülés. Ha elbukik is, valahogy azt is túléli. Persze nem tudta még, hogyan - de általános igazság, hogy CSAK akkor fogok bele valamibe, ha az számomra nem jár a megsemmisülés kockázatával. Ha túl veszélyesnek tartok valamit, bele se kezdek.

Vele szemben a nagyobbik fiú
- még akkor sem bízott abban, hogy az apjától kaphat valamit (bármit) amikor az öccse már hazatért. Õ azért nem kért sose semmit, mert nem bízott abban, hogy ha kér, kap.
- nem ment el, mert NEM MERT elindulni, mert nem bízott abban, hogy képes lenne egyedül, önállóan megállni a helyét.
- és végül, nyilván azért sem mert elindulni, mert azt gondolta, ha elbukik, számára már nem lenne semmiféle visszaút, nem lenne semmiféle kapaszkodó, az számára egyenlõ lenne a megsemmisüléssel.
A nagyobbik fiúban egyáltalán nem volt bizalom. És ez azért biztos, mert amikor hazatért az öccse, képtelen volt örülni neki, csakis a vagyonra gondolt. Sem az öccse, sem az apja öröme számára nem okozott örömet, nem tudott együtt érezni egyikükkel sem.
Õ tulajdonképpen nem volt OTTHON, a számára az apja csak egy munkaadó volt, aki bármikor becsaphatja; folyton árgus szemekkel kell néznie, mikor verik át, és lám-lám, most meg is találta a bizonyítékot: hiszen az apja örül ennek a senkiházinak.
A nagyobbik fiúnak arra az állapotra kell eljutnia, ahol képes annyira BÍZNI, hogy EL TUDJA ENGEDNI A tartóköteleket, és egy "halálugrással" levetni magát a mélybe, mint az öccsének.
Tehát meg kell tanulnia BÍZNI.
Persze - a kisebbik fiúnak is meg kellett térnie, haza kellett mennie - de aki itt igazán megtérése, HAZAMENÉSRE szorult, az a nagyobbik fiú, aki MÉG SOHA NEM VOLT OTTHON. A kisebbik fiú hazament egy olyan otthonba, ahol már korábban is otthon volt.
De sem te, sem én, sem senki emberfia nem volt még otthon Istennél, nem tudjuk, milyen lehet nála otthon lenni, egyáltalán nem ismerjük, ezért aztán bízni sem tudunk benne.
A sztori nagy csalafintasága az, hogy a kisebbik fiúra koncentrálunk, pedig valójában a nagyobbik fiú vagyunk - nem tudjuk mit jelent bízni Istenben, nem hisszük el azt, hogy ha kérünk, akkor ad nekünk.

Húha, nehezet kérdeztél :) Azért nehéz erre válaszolni, mert KONKRÉTAN nem tudom megmondani, mit tegyél, erre nincs konkrét válasz, ez mindenkinek az egyéni története. Hát, kábé mint a szerelem, az sem mûködik egy kaptafára.
Csak általános, kissé nehezen megfogható választ tudok adni - az Istenhez fordulás nagyjából azt teszi: megfordulok azon az úton, amin eddig jártam, és egy másik úton indulok el; megtérek Istenhez. Ennek a folyamatát elég költõien, egy példázatban mesélte el Jézus: a tékozló fiú történetében, itt olvashatod: http://www.biblia.hu/biblia_k/k_42_15.htm - a 11. verstõl.
Ennek a sztorinak zeneileg híres feldolgozása: http://vimeo.com/2292296

"Libsi olyan mint a bibsi? Bolsi, náci?"

Igen, meg mint a komcsi. Fascsiról, demcsirõl mondjuk még nem hallottam :)


"A liberalizmus normális esetben...A liberalizmus (nem feltétlen a magyar mutációja)"

"A liberalizmus normális esetben" hol mûködik? Te milyen VALÓSÁGRÓL beszélsz? Írj rá konkrét példát, hol valósult meg a földi mennyország!
"A liberalizmus normális esetben" - pont az, amit én leírtam arról, hogy Isten hogyan bánik VELED! Ha normális liberálist keresel, fordulj Istenhez! :)

Itt az életrajza http://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%B3na_P%C3%A9ter_(k%C3%B6zgazd%C3%A1sz) érdemes elolvasni.
Amikor még Gyurcsányék voltak hatalmon, én akkor láttam elõször, Juszt László mûsorában. Rettentõen tetszett, hogy mennyire okos dolgokat mond, Juszt megkérdezte, hogy ezeket mégis melyik párt veszi komolyan? Azt mondta - SENKI. Õ SENKINEK SEM KELL. Nem tudom, azóta változott-e valami, az életrajza szerint az lmp-ben van valami lényegtelen szerepe. Természetesen nincsenek véletlenek, õ sem véletlenül marginális figura.

:D
azt majd a soron következõ nylon-kutatáskor fogják felfedezni :D

wow, Róna Péter keményen megmondja, ahogy látom, van egy csomó videója, pl. olyan címmel, hogy Orbán szellemileg leépül, erkölcsileg megsemmisül; vagy: Orbán jobban ért a pornóhoz, mint a közgazdaságtanhoz; vagy: ha a Fidesz-KDNP nem fordul szembe a kormánnyal, aláírják halálukat. Hát ez mind igaz.