A nosztalgiázáshoz normális esetben bőven elegendő két ember: aki nosztalgiázik, és a befogadó, aki mindezt rettenetesen unja. Egyesek azonban komplett rendezvényeket szentelnek ezen tevékenységnek, a We Love The 90’s-, Total Dance-kaliberű fesztiválok célközönségét pedig aligha zavarja, ha a fellépő eurodance-formációk időről-időre újradefiniálják a hakni fogalmát. Lássunk hát rá néhány példát, ha már lassan kanyarban a fesztiválszezon!

Rednex

Mi tagadás, az eurodance-country hasonlóan ízléses fúzió, mint a mentolos disznósajt. Ennek ellenére – még mielőtt egy jóakarónk terhelő VHS-felvétellel hozakodik elő – bevalljuk, a sulidiszkóban mi is úgy pörögtünk a Cotton Eye Joe-ra, mint nagyanyánk a Sláger TV Aradszky-emlékműsorára. És azon sem különösebben zavartattuk magunkat, hogy a videóklipben szereplő csapat olasz hasbeszélő bábokat megszégyenítő vehemenciával tátog rá mások hangjára. A svéd formáció azonban nem csak a Milli Vanilli-életműdíjra szolgált volna rá, hanem az Átjáróház-érdeméremre is. A Rednexben az 1994-es megalakulás óta alsó hangon 14 tagcsere történt, és legalább ennyien rotálódnak jelenleg is, hogy ne legyen semminemű fennakadás, ha párhuzamosan zajló glögg- és húsgolyófesztiválokra kell eljutniuk.

Captain Jack

Kultúrsznob körökben állandó napirendi pont a Total Dance-fellépéseken való élcelődés, miközben nem is hinnék, egy-egy Captain Jack-performansz miféle emberfeletti teljesítmény. Kiváltképp annak fényében, hogy a főhős 2005-ben elhalálozott – és ha mindez nem lenne elég, a jelenlegi kapitány immár a harmadik inkarnáció a sorban. Mindez azonban önmagában nem igazolja egyes buddhisták azon elképzeléseit, hogy a halál bekövetkeztekor indokolt tejfakasztó bulit tartani. Az ezoterikus(nak tűnő) folyamatok hátterében ugyanis egy szimpla uniformisöröklés áll, mely lehetővé teszi az időcsapdában rekedt tömegek élőzenés (muhaha!) szórakoztatását. Ha netán nekünk szegeznék a kérdést egy műveltségi kvízben, jobb, ha tisztában vagyunk vele, hogy az együttest 2021 óta bizonyos Bruce Lacy és Illi Love alkotja.

Mr. President

Keress nekem egy 70 év alatti Füles-előfizetőt, én pedig keresek neked egy jól öltözött presszószintist, aki helyes kiejtéssel, fejből énekli a Coco Jamboot. Minden idők talán leginkább túljátszott, egyben legtöbb hányattatást megért eurodance-slágerének előadói rekordernek tekinthetők az azonos felállásban prezentált albumok száma – jelen esetben három – alapján. Más kérdés, hogy az 1999-es Space Gate már a homokbödögei Muskátli Pajtadiszkóban sem pörgött, így a Mr. President is világcsúcsot futott százméteres tagcsere versenyszámban. A rapper, LayZee azonban mindvégig tudományos-fantasztikus fogalomként tekintett a civil foglalkozásokra, és egyedül is tovább vitte az együttes örökségét. Bár ez utóbbi két kifejezés tripla idézőjelet igényelne annak fényében, hogy kiderült: az 1994-1999-es felállás a lemezkészítés közben annyi hangot sem produkált, mint egy gyártási hibás vuvuzela, még a rapbetéteket is külsős sessionénekessel rögzítették. A beszédes nevű LayZee azonban a mai napig rója a Total Dance-színpadokat a best of Mr. President CD társaságában.

Ace Of Base

Az Ace Of Base bizarrabb eredetmítoszt tudhat magáénak, mint Minótaurosz: az együttes szellemi atyja, Ulf Ekberg 1991 újévének napján erős másnapossággal és idegennyelvi kihívásokkal küzdve félrehallotta az Ace Of Spades című Motörhead-dal szövegét, és már meg is volt új formációjának neve. Majd kínkeservek közepette kiharcolt egy lemezszerződést a heavy metal-uralom alatt álló Göteborgban, és elindult az Ikea-gazdaságos ABBA pályafutása. Hasonszőrű pályatársaikhoz képest már-már maratoni, 11 éves karriert futottak be, ám még 2002 után is fel-fellépegettek. (Jóllehet, a tagcserék jóvoltából ezt akár Bipoláris Mókus Gyermekszínház néven is megtehették volna.) A hakniroller 2010 után pörgött a csúcsra, amikor a kirúgott Jenny Berggren – aki anno hasonló szerepet töltött be testvére, Linn mellett, mint Snoopy sárga kanárija – szólóban kezdett Ace Of Base-szerzeményeket dalolni halmozottan nívós nosztalgiafesztiválokon.

Snap!

„I’m serious as a cancer, when I say rhythm is a dancer”

– az ominózus sor, melynek hatására egy komplett generációt nyilvánítottak katonai szolgálatra alkalmatlannak. Ezzel együtt is elismerjük, hogy a szóban forgó Snap!-szerzemény – a Powerrel egyetemben – már-már progresszívnek hatott a korabeli mezőnyben. Más kérdés, hogy a producerek időközben mind Thea Austin énekesnő, mind Turbo B rapper munkakönyvét kiadták, és a harmadik nagylemez annyi slágert tartalmazott, mint egy táncházi nyenyerekvartett demófelvétele. Ezzel együtt a Snap! földbe is állt, így félig-meddig méltósággal távozhatott volna, ám a háttéremberek a 2000-es évek közepén ellenállhatatlan kényszert éreztek némi nosztalgiázásra Turbo B-vel (aki ekkor már nemzetbiztonsági okokból a Loc művésznevet használta). Ám ebben a közönség immár nem osztozott velük, a rapper pedig nem érezte cinknek, hogy saját neve alatt Snap!-dalokkal szórakoztassa azokat, akik még mindig nem szabadultak meg lomtalanításkor a Buffalo-cipőtől.