Az amerikai elnököt eddig már kétszer megmentő csodatestőrből valamiért midlife krízissel küszködő, középkorú apukát csináltak, ami lehetett volna egy jó vonal, ha elfelejtik, hogy akciófilmről van szó.
Az a jó, hogy Gerard Butler mindenki ellen megvédi az aktuális amerikai elnököt. A sorozatot elindító Támadás a Fehér Ház ellenben (2012) mindenre elszánt dél-koreaiak terve bukott meg rajta, a Támadás a Fehér Ház ellen 2. - London ostromában (2015) álnok iszlamisták sültek fel miatta, bár mondjuk, elgondolkodhatnak a világ terroristái, hogy valamit rosszul csinálnak, ha annyi fifikás tervüket, cselszövésüket, energiájukat és önfeláldozásukat egy pocakosodó 50-es, sok szempontból tök átlagos pasi képes rendre meghiúsítani. És most itt a zárórész, a Támadás a Fehér Ház ellen 3. - A védangyal bukása, amiben erősen migrénes testőrünk újra megvédi a kissé megváltozott elnököt – a drónoktól!
Merthogy az első két részből ismert fess Aaron Eckhart helyére különösebb magyarázat nélkül az először csak házelnök, majd alelnök Morgan Freeman került, aki épp előléptetné hősünket a biztonsági szolgálat vezetőjének, amikor megjelennek a drónok. Ja, előtte egy hosszúra nyúlt bevezetőből megtudjuk, hogy testőrünket álmatlanság és migrén kínozza, nehezen bírja a terepmunkát, meg az életet úgy általában, és azt is megtudjuk, hogy van egy régi bajtársa, akinek katonai magáncége van, és aki csak egy szerepében is látta Danny Hustont, az tudja, hogy ezzel az arccal ő Hollywoodban csakis rosszfiú lehet. Az is, és ez nem szpoiler, mert hősünk számára rögtön kiderül, hogy ő áll az elnök elleni pusztító támadás mögött, ám a gonoszok úgy rendeztek el mindent, hogy az egész ország azt higgye, hogy azt ő követte el. Merthogy ott van a DNS mintája a drónok kilövőállásán, és rengeteg pénz érkezett a számlájára, de nincs abban a helyzetben, hogy magyarázkodhasson, menekülnie kell.
És innen ez olyan, mint minden „jaj, megvádolták a főhőst valamivel, amit nem követett el, de majd menekülés közben tisztázza a nevét” zsáner összes más filmje, kezdve a klasszikus Harrison Ford-féle A szökevénytől (1993) minden más hasonló alkotásig. Nincs itt semmi új, és a minden résznél új rendezőt kapó Fehér Ház széria nem is akar semmi újat, csak egy nagyon férfias Butlert, hazafias érzületet, kicsit ijesztő ellenséget és főleg folyamatos akciót. És ezt hozza is, igaz, nem a legmagasabb szinten, de ebben az árkategóriában – egy nagyjából 40 millió dollárból készült produkcióról beszélünk –a csúcsminőség nem is lenne realisztikus elvárás. És ugye itt jönnek ki a különbségek, mert a „majdnem elég híres” Butler helyében egy jobb vagy szimplán karizmatikusabb színész lehet, hogy többet is ki tudott volna hozni a meglehetősen lapos karakterből és alapanyagból, de csak lehet.
Nem is Butler az, aki az első két résznél valamivel élvezetesebbé teszi A védangyal bukását, hanem a zakkant vietnami veterán apját alakító Nick Nolte játéka, és itt azért kijönnek a különbségek. A rég látott Nolte-tól három perc is élvezetesebb, mint Butler összteljesítménye, és a veterán színészen legalább érződik, hogy élvezi azt, amit csinál. A többin nincs is nagyon mit elemezni, profi színészek megdolgoznak a pénzükért, de semmi extrát nem adnak bele egy olyan filmben, ami pont azt hozza, amit ígér. Egy egyszerű, de nem hibátlan történetet mindenféle hatalmi játszmákkal és jó sok akciót, de az olcsóbb, megfizethető kategóriából, miközben senki sem fogja észrevenni, hogy nem csak az amerikai elnököt cserélték le, hanem a főhős feleségét alakító Radha Mitchellt is, akinek Piper Perabo ugrott be a helyére.
Értékelés: 5/10
