Ott tartottunk, hogy Thanos csettintett, és ez egy nagyon tökös dolog volt a Marveltől. Még akkor is tökös volt, ha már akkor megindult a találgatás, hogy a tett valahogy, időutazással, másik dimenzióval, valamelyik végtelen kővel vagy egyszerűen a forgatókönyv átírásával visszafordítható. Merthogy egy csettintésre elpusztult, porrá vált a világ fele, és időnk sem volt elbúcsúzni annyi szuperhőstől, akik négy másik filmet kitennének: a Tél Katonájától, a Fekete Párductól, a Pókembertől, Groottól, Víziótól, Doktor Strange-től, Draxtól, illetve Peter Quilltől és másoktól. Még Nick Fury is atomjaira hullik szét, de még képes egy üzenetet elküldeni valakinek, nyilván Marvel Kapitánynak, míg Tony Stark a kies Titán bolygón reked súlyos sérülten, vagyis nem áll túl jól a Bosszúállók és szövetségeseik ügye. Innen szép nyerni, innen szép felvenni a fonalat, és ezt vállalták be a Russo testvérek a Marvel moziverzuma harmadik etapját lezáró darabban – igaz, közben kiderült, hogy még a Pókember - Idegenben is ide fog tartozni.

A kérdés nyilvánvalóan az volt, hogyan hozzák vissza a szétporladtakat, és mindenki visszatér-e, sőt, az új résznek valójában ez a tétje, ezért kell a megfogyatkozott csapatnak felvennie újra a harcot Thanosszal. És újra elindul a kergetőzés a Végtelen Strasszokért, kiegészülve azokkal, akik a Bosszúállók: Végtelen háborúból igazoltan hiányoztak. Nevezetesen a Hangyával (Paul Rudd) és Sólyomszemmel, azaz Clint Bartonnal (Jeremy Renner) - aki a családjával nyaralt, mert egy szuperhősnek is kell egy kis relax -, illetve az új játékossal, Marvel Kapitánnyal (Brie Larson). Aki ugyebár a legerősebb szuperhős, vagyis amolyan adu ász. Persze közben sok minden megváltozott, Thor (Chris Hemsworth ezúttal is nyilvánvalóan baromi jól szórakozott) kicsit elengedte magát, Tony Stark (a most kicsit visszafogott Robert Downey Jr.) boldog családapa lett, és a bálnák is újra elszaporodtak, mert valljuk be, azért VALAMI csak volt Thanos világmegváltó tervében. Aztán kiderül, hogy egy ilyen kicsi csapat is ütőképes és szórakoztató tud lenni, és ha nem is túl hamar, de újra elindul a sok akció, és megint megkezdődik a nagy leszámolás.

A Bosszúállók: Végjáték készítői három dologra vállalkoztak, és kicsit olyan, mintha három filmet néznénk sorjában. Egyfajta terápia, hiszen történetünk elején mindenki gyászol valakit, és el is viszi a film első harmadát, de nem kár érte, mert a dolognak tényleg van egy érzelmi íve, és a rendező testvérek, Anthony Russo és Joe Russo hagyták a színészeiket játszani, kibontakozni. A következő az új csapatépítésé, az új terv megszületéséé, amiben fontos szerepet kap Amerika Kapitány, a Hangya, Nebula, Thor, illetve az előző részben elég keveset vállaló Hulk, de az agy megint Tony Stark. Ezt aztán a nagy összecsapás követi a maga különböző oldalhajtásaival, bár itt nincs olyan sok helyszín, mint a Végtelen háborúban, de ami még fontosabb, Russóék itt varrják el a szálakat. Ami nem feltétlenül hálás munka, hiszen egyrészt újabb hősöket kell beáldozniuk, hiszen nincs háború halott nélkül, másrészt le kell zárni mindent, amit a korábbi tizenegy film összerakott és elkezdett. Úgy, hogy ne csak a rajongók tudják, hogy éppen miről van szó, de az átlag néző is képben legyen – pedig bizony lesz olyan momentum, amikor az utóbbiak vakarni fogják a fejüket -, de közben új dolgokat is kapjunk. Ez bizony gigászi feladat.

Ahogy ezt az egész moziverzumot is gigászi feladat volt felépíteni az első Vasember filmtől idáig, és ezért tényleg le a kalappal a Marvel előtt – hiányozni is fog monumentális látványvilágával, minden drámájával. Persze a kritikus nem azért kritikus, hogy ne kritizáljon, és van itt olyasmi, amibe bele lehet kötni. A nagy terv, a MEGOLDÁS például konkrétan 15 másodperc alatt pattan ki Tony Stark fejéből, valami olyasmi, amit tudósok generációja keresett oly rég óta, az idősíkok váltogatása sokszor összecsapott, van, akit feleslegesen hoznak elő újra – persze ezt nevezhetjük tiszteletadásnak -, és van, ami nekem egyáltalán nem működött. Igen, új Hulk, rád gondolok, pedig a zöld óriás eddig a csipet csapat egyik legjobb tagja volt, de ez a mostani kiszerelés, bár valóban megjelent a képregényekben – no de mi NEM jelent meg a képregényekben? – pont a lény lényegét, izgalmas kettősségét veszi el. És ott van Marvel Kapitány is, akivel kapcsolatban nem akarok szpojlerezni, de egyrészt azt gondolom, hogy nem tudták jól használni a karaktert, másrészt mi az ördögért lett neki rövid haja? Itt van egy új Marvel hős, akihez alig pár hónapja kaptunk egy teljesen jó filmet, szépen, gondosan felépítették a figurát, egy igazi csúcsszuperhőst, majd gondoltak egy hirtelent és nagyot, és teljesen megváltoztatták a külsejét. Ez miért is volt pontosan olyan jó ötlet?  

A moziból kifelé jövet pedig lehet vitatkozni, hogy a Végjáték a jobb vagy a Végtelen háború. Én arra hajlok, hogy a Végtelen háború nagyobbat dobott, míg a Végjáték sokszor túlságosan visszafogott, máskor kissé túlbonyolított lett, de nézzük a kettőt együtt – nyilván nem szó szerint, kinek van arra ideje, pláne, ha aznapra még betettek egy lakógyűlést is? -, hiszen valójában egy gigászi film két, egyszerre leforgatott feléről beszélünk, egy példátlan vállalkozásról, ami minden szuperhősrajongó lucskos álma volt csak eddig, de azoknak sem fog csalódást okozni, akik csak úgy bírják az ilyesmit, de nincs Doktor Strange pizsamájuk, Hulk tetkójuk és Vasember maszkjuk.

És egy praktikus információ a legvégére: bár a legtöbb Marvel film legvégére betesznek pár vicces extra jelenetet a stáblista utánra - ez az ún. crazy credit – ilyen most nem volt, talán a több mint háromórás játékidő miatt, pedig mi ott ültünk, mint a majmok, és csak vártunk, vártunk és vártunk. Stan Lee cameo azért van!

Értékelés: 8/10