Az alkotó persze csak azért hozta össze újra a két színészt, hogy utána rögtön szét is válassza őket, hiszen A sziget szellemei arról szól, hogy míg az általuk alakított Pádraic és ColmSonnyLarry tegnap még országos cimborák voltak, addig másnap az utóbbi minden előzmény és magyarázat nélkül meg akarja szakítani a kapcsolatot a másikkal. Mikor pedig Pádraic túl rámenősen próbálja meg visszaszerezni a barátságát, Colm úgy dönt, hajmeresztő ultimátumot ad a számára: amennyiben egykori haverja tovább zaklatja és keresi a társaságát, egymás után levágja a saját ujjait, amíg egy sem marad – ami bárki számára brutális történet lenne, de hősünk ráadásul hegedül.

A leírás alapján mindez az eddigi fekete és tragikomédiák után abszurd drámának tűnhet, de McDonagh ezúttal is a korábban kitaposott ösvényen jár – csak most először színdarabjai szellemét emeli át a filmvászonra (még formailag is, hiszen A sziget szellemei nagyon kevés helyszínnel dolgozik, akárcsak egy színpadi dráma, és a cselekménye is lassabban csordogál az alkotó korábbi filmjeinél). Így míg az alkotó az Erőszakikkal és A hét pszichopata és a si-cuval a gengszterfilm, a Három óriásplakát Ebbing határábannal pedig a bosszúdráma műfaját formálta a saját képére, addig

A sziget szellemei konkrétan olyan, mint egy megfilmesített McDonagh-darab.

Ezt támasztja alá az is, hogy

(az apró változtatást talán az indokolta, hogy Inisheertől eltérően Inisherin a valóságban nem létezik, szóval lehetséges, hogy a mozinak a színházénál szélesebb közönsége előtt a szerző már nem akarta lejáratni az általa jórészt félhülye alkoholistaként ábrázolt ír szigetlakókat).

Aki látta már McDonagh valamely trilógiájának a darabjait, azaz a Leenane szépét, A koponyát vagy a Vaknyugatot, illetve A kriplit vagy Az inishmore-i hadnagyot, de akár a hasonló közegben játszódó Hóhérokat vagy az egészen más közegbe helyezett Párnaembert, tudja, hogy ezek a drámák egytől egyig nyomorult (anti)hősöket mutatnak be, akikre egy ponton lecsap a sors, és ekkor teljesen váratlanul támad fel a humánum az addig félhülye és/vagy érzéketlen figurákban, igazi katarzist okozva a végső fordulattal. (Van persze olyan is, hogy a humánum csak elvesztegetett lehetőségként jelenik meg, mint a Vaknyugatban vagy a Leenane szépében: ilyenkor azt figyelhetjük ambivalens érzések közepette – hiszen egészen addig röhögtünk rajtuk –, hogyan fordul a kérlelhetetlen, a debilitásig csökönyös figurák élete dermesztő tragédiába).

Ugyanez a motívum, azaz a jóság csírájának kihajtása az addig ocsmányul viselkedő karakterekben, megjelent persze az alkotó filmjeiben is.

Egy gengszterfőnök, aki olyan becsületes, hogy amikor azt hiszi, ő is ugyanazt a hibát követte el, ami miatt halálra ítélt valakit, saját magán is végrehajtja a halálos ítéletet. Egy fékevesztett vadbarom, aki rendőri hatalmával visszaélve folyamatosan bántalmaz másokat, saját testi épségével nem törődve, a lángokból menekíti ki egy haldoklása közben megerőszakolt lány nyomozati anyagát, akinek az anyja háborút indított a hatóságok ellen.

Ezek a momentumok ugyanannyira képesek voltak megmutatni, hogy milyen kegyetlen, ocsmány és gusztustalan tud lenni az ember, és azt, hogy ugyanakkor milyen sok benne a könyörület, sőt a jóság. Így ugyanúgy elhozták a felemelő érzést, mint a színdarabokban azok a mozzanatok, amikor egy semmirekellő alkoholistáról kiderül, hogy saját életét kockáztatva megmentett egy csecsemőt, vagy amikor egy vérszomjas verőlegényről bebizonyosodik, hogy képes az együttérzésre. Egy váratlan csavarral azonban most, hogy először fordult saját színdarabjai mikrouniverzumához, McDonagh ezzel párhuzamosan rögtön el is távolodott tőle – a mondanivaló szempontjából bizonyosan.

Ahogy ugyanis az talán a fentebb olvasottakból is világossá vált, az alkotó eddig a csúnyában mutatta meg a szépet – most azonban egy pesszimista fordulattal ennek inverzét, azaz azt ábrázolja, hogyan válik a szép csúnyává: nevezetesen egy barátság halálos gyűlölködéssé. Már az gyanús lehet rögtön az elején, hogy McDonagh nem igazán szokott kedves emberekről mesélni, A sziget szellemei hősei viszont, talán most először, nem antihősök, hanem tényleg kedves, normális emberek. A kutyájával élő ColmSonnyLarry minden szabadidejét a hegedülésre fordítja, a húgával lakó, állattartással foglalkozó Pádraicnek pedig az állatok jelentik az egész életét. (Ugyan napi szinten isszák le magukat a helyi kocsmában, de ez ott normálisnak számít.)

A már fentebb részletezett közeg, a rendkívül szellemes dialógusok, a morbid fordulatokkal fűszerezett fekete humor persze a régi – csak mintha McDonagh (még jobban) elveszítette volna a hitét az emberekben. Míg eddig azt láthattuk, hogy van olyan, ami hoz egy kis fényt a széthullott, kegyetlen világba, most azt, hogy minden széthullik a hősök életében. A barátság megszűnésén, a gyűlölet megszületésén kívül a fő cselekményt kísérő mellékszálak is mind ebbe az irányba mutatnak: akár a szimpatikus falu bolondjának, Dominicnak, akár Pádraic húgának a sorsát vesszük; vagy azt a nem elhanyagolható tényt, hogy a szomszédos szárazföldön épp polgárháború zajlik, ahol az írek nem angolokat ölnek, hanem egymást – azaz barát barátot.

Ez utóbbi körülmény pedig, hogy A sziget szellemei egy szigeten játszódik, szimbolikus jelentőségre tesz szert, hiszen a gyűlölet gyűlöletet szül spiráljából ugyanúgy nincs menekvés, mint egy szigetről.

Magába zárt világ ez is, az is.

Menekülni belőle csak Dominic vagy Pádraic húgának a módszerével lehet – de csakhamar világossá válik, hogy a két főhős sem az egyikre, sem a másikra nem lesz képes. Így viszont elkerülhetetlenül az vár rájuk, amit már láthattunk a Vaknyugat két, egymást kitartóan és mindhalálig gyűlölő fivérének a történetében.

Miközben tehát McDonagh A sziget szellemeit számos motívummal a korábbi életműhöz köti (lásd a tripla név használatát, mint A kripli JohnnyPateenMike-ja esetében, a végtagcsonkítást, mint A nagy kézrablás vagy a Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog esetében, a háziállatok mindent felülíró szeretetét, mint Az inishmore-i hadnagy esetében vagy a gyűlölet gyűlöletet szül mentén kialakuló adok-kapokot, mint a Vaknyugat esetében), rögtön el is szakítja tőle. Az a kézjegy viszont továbbra is megmaradt, hogy miközben azt figyelhetjük, hogyan születik a gyűlölet, nagyokat fogunk hahotázni és rettenetesen jól fogunk szórakozni.