Vad banda

Egy csoport középkorú törvényen kívüli az amerikai-mexikói határon arra a felismerésre jut, hogy az idő ellenük dolgozik. Elhatározzák, hogy még véghez visznek egy utolsó akciót, mielőtt szögre akasztanák pisztolytáskáikat, és nyugdíjba mennének. Szerencsétlenségükre azonban meg kell küzdeniük a mexikói hadsereggel és egy csapat fejvadásszal, akiket a banda egy korábbi tagja vezet. Sam Peckinpah szinte már líraian erőszakos westernje elegyíti az új világ géppisztolyait és automobiljait a régi stílussal, azaz a lovakkal és coltokkal.

de a Vad banda esetében minden szerencsésen alakult, és a film egyértelműen nem lenne ugyanaz az alkotó beteges szenvedélyei nélkül. Modern akciófilmeket nézve biztos gyakran van olyan érzésünk, hogy nem tudjuk követni a sebesen vágott akciójeleneteket – nos, ezt már Peckinpah feltalálta 1969-ben, amit a filmtörténelem két legbrutálisabb lövöldözős vérontásával súlyosbított.

Bonnie és Clyde

Bonnie és Clyde, a harmincas évek hírhedt amerikai gengszterpárosa egy korszak szimbólumának számított. Botcsinálta műkedvelőkből hamarosan vérbeli bűnözőkké válnak, s bravúros profizmussal rabolnak boltot, bankot, benzinkutat. Ha már nagyon szorul a hurok, a pandúroknak orrot mutatva nemes egyszerűséggel továbbállnak a szomszédos államba. Végül már a rend őreinek valóságos hadserege próbál a nyomukra bukkanni, ám az egyszerű emberek számára ők testesítették meg a legendák várva várt hőseit, az amerikai álmot.

Arthur Penn klasszikusa elég sok kívánnivalót hagy maga után a történelmi hitelességét tekintve, ez azonban nem változtat a tényen, milyen lebilincselően izgalmas. A Faye Dunaway és Warren Beatty által megformált bűnözők a Bonnie és Clyde-ban szó szerint átgyilkolják magukat az Egyesült Államokon, és ténykedésük azért is olyan megrázó, mert a legtöbb mozihőstől eltérően ők egyáltalán nincsenek tekintettel arra, hogy áldozataik közül ki ártatlan, és ki nem,

szóval tényleg válogatás nélkül megölnek mindenkit, aki az útjukba áll.

Ez is érdekelhet

Minden idők 10 legjobb pszichothrillere

A nézői borzongásra utazó thrillernél már csak az az alműfaja még jobb, amely lélektani narratívával dolgozik – hiszen mi lehetne izgalmasabb egy megbomlott elménél vagy egy súlyos pszichológiai motivációnál?

Tovább

Szemek arc nélkül

Listánk legrégebbi, 1960-as szereplője a Franciaország akkori egyik neves alkotójának számító Georges Franju rendezése, aki a közönséget és a kritikát is sokkolta váratlan húzásával, egy „őrült tudós” típusú horrorfilmmel. Az újságírók gyomra nem vette be, hogy a művészfilmes alkotó egy ilyen „alantas” műfajjal jelentkezett

– az azóta eltelt idő során azonban a nézők szerencsére megtanulták értékelni azokat az erőfeszítéseket, amelyeket Franju a testhorror szubzsánerében tett.

A Szemek arc nélkül sztorija szerint egy plasztikai sebész miatt a lánya olyan súlyos balesetet szenved, hogy szó szerint eltűnik az arca, ezért a férfi ezután mindent elkövet, hogy a súlyosan roncsolt arc helyére újat „varázsoljon”. A súlyos sztorit a direktor egyszerre sötét-hipnotikus és melankolikus-poétikus módon tárja elénk, és a filmtörténelem mai értelmezése szerint a mű Hitchcock Psychójával és Michael Powell Kameralesével együtt a modern thriller/horror megteremtője.

Az élőhalottak éjszakája

Habár a filmtörténelem első zombis horrorja az 1932-es A fehér zombi volt, az első modern zombifilm kitüntető címét mindenképpen George A. Romero klasszikusa érdemli. Ő volt az, aki szakított azzal a korábbi elképzeléssel, ami a vudu mágiával házasította össze a zombis alműfajt, és ő alakította ki a ma is ismert zombik alakját: az emberi húsra éhező, nyomasztó lassúsággal mozgó feltámadt holtakat. A társadalmi mondanivalóval (lásd a rasszizmusra, önbíráskodásra, tömegpszichózisra vonatkozó kritikákat) alaposan ellátott mű nemcsak a rendező saját pályáját határozta meg (hiszen számos folytatást forgatott Az élőhalottak éjszakájához), de a zombifilm teljes alműfaját is, úgy nagyjából a következő ötven évre.

A szinte láthatatlan büdzséből forgatott alkotás bemutatását követően több mint 10 millió dolláros jegybevételre tett szert, és a filmről író legtöbb szakirodalom megemlíti, hogy ez még abban az időben történt, amikor nem igazán volt korhatár-besorolás, így ehhez az eredményhez a kíváncsi gyerekek is nagy számban járultak hozzá.

Az élőhalottak éjszakája még mai mércével mérve is erőszakos,

ráadásul a primer erőszak mellett az egyre jobban sarokba szorított főhős elbukása is nagyon nyomasztó benne – szóval inkább ne gondoljunk bele, milyen hatással lehetett mindez egy kora tizenéves számára.

Még több zombi

Minden idők legjobb zombifilmjei

1932. július 28-án mutatták be a filmtörténelem első zombifilmjét, a Lugosi Béla főszereplésével készült A fehér zombit. Ennek kapcsán megmutatjuk, melyek a legjobb zombifilmek szerintünk – és azt sem titkoljuk el, hol streamelhetők éppen!

Tovább

A zöldsapkások

Habár Amerika beavatkozását a vietnámi háborúba mára egyértelmű történelmi hibának minősítették, annak idején az olyan háborúellenes munkák mellett, mint például a Hair  vagy A szarvasvadász, készültek a háború oldalán állást foglaló művek is.

Az egyik ilyen A zöldsapkások, amelyben a vietnámi háború szükségességének nagy szószólójaként John Wayne nemcsak főszerepet vállalt, de ő volt az egyik rendezője is.

A filmnek ebből a nézőpontból tekintve a sztorija is elég sokatmondó: mikor a speciálisan a vietnámi konfliktus megoldására kiképzett katonák, a zöldsapkások következő akcióját egy sajtótájékoztatón mutatják be, az egyik újságíró úgy dönt, a saját szemével is látni akarja a missziót, ezért Mike Kirby ezredes (Wayne) magával viszi oda, ahol arat a halál – nemcsak a katonák, de az ártatlan vietnámi gyerekek körében is.

Ez az egyértelműen propagandaszagú üzenet ma már természetesen meghaladottnak számít, ahogy az is elég vitatható, hogy a film egy ostoba akciófilm szintjére süllyeszti ezt a rendkívül bonyolult történelmi konfliktust. Egy kis távolságból, azaz kortárs szemmel nézve viszont el lehet vonatkoztatni mindettől, és úgy nézni A zöldsapkásokat, mintha mai popcornmozi lenne,

mert abszolút elmegy modern akciófilmnek is.

A pro után a kontra

Még ma is nagyot üt A szarvasvadász

Michael Cimino vietnámiháborús-filmjének magyarországi újraforgalmazása kiváló lehetőséget nyújt arra, hogy aki még nem látta, bepótolja ezt a lenyűgöző alkotást. Mi is megtettük. Pótvizsga rovatunk következik, nyomokban SPOILEREKkel.

Tovább

Kémek a Sasfészekben

1944, küszöbön áll a szövetségesek európai partraszállásának ideje, amikor egy kis angol-amerikai kommandót dobnak le a Bajor Alpokban. Az angol Smith őrnagy (Richard Burton) és az amerikai Morris hadnagy (Clint Eastwood) csapatának parancsa világos: bejutni az alpesi erődbe, a Schloss Adlerbe, megkeresni a fogságba esett, fontos katonai titkok birtokában lévő célszemélyt, majd kimenekíteni onnan. Mindezt úgy, hogy közben nem bízhatnak senkiben – csakhamar kiderül ugyanis, hogy a szövetségesek közül valaki áruló…

Ez a II. világháborús kémthriller azért olyan izgalmas, mert egyetlen fedett akciót mutat be, amelynek során ráadásul a két főhős lebukik, szóval rohanvást kell menekülniük. Minderre a film utolsó harmadában kerül sor, amikor szó szerint mindenkit le kell kaszálniuk. Ezt pedig az alkotók olyan akciószekvenciák során mutatják be, hogy a néző tényleg elgondolkodik:

hogyan tudták mindezt a filmesek a hatvanas években rendelkezésre álló technikával megoldani?

Őfelsége titkosszolgálatában

Tracy Darcy, egy maffiavezér lánya öngyilkosságot akar elkövetni, de Bond megmenti. A papa, hogy megóvja lányát, megkéri a 007-es ügynököt, hogy vegye el Tracyt feleségül, cserébe pedig információkkal szolgálna Ernst Blofeldről, Bond régi nagy ellenségéről. Az ügy azonban bonyolódik, mert időközben kiderül, hogy Blofeld egy halálos vírussal próbálja meg elpusztítani az emberiséget, Bond pedig beleszeret a lányba… Az Őfelsége titkosszolgálatában nemcsak azért különül el a 007-es mozik közül, mert ez az egyetlen film, amelyben George Lazenby játssza a főszerepet, hanem azért is, mert ez az a darab, amelyben kémthriller helyett kőkemény akciófilmet kapunk, méghozzá a műfaj egyik mesterművét.

A Blofeld főhadiszállásán lezajló végső leszámolás valami olyan mesterien van megoldva, hogy azt ma sem csinálnák jobban. Ami miatt pedig a film még a mai akciómoziknál is erőszakosabb, azok például az olyan jelenetek, mint amikor a főgonosz egyik jobbkeze belezuhan egy cséplőgépbe, majd a gép tetejéből hamarosan már a belei robbannak ki, egy kis hóval keveredve (az Őfelsége titkosszolgálatábannak híresek egyébként a síelős és havas jelenetei is).

Megdöbbentően erőszakos halál ez egy 1969-es filmben.

A testőr

A hatvanas évek erőszakorgiái nem korlátozódtak az amerikai és európai filmekre: a neves japán mester, Kuroszava Akira is híres volt különösen sok kegyetlenséget felsorakoztató műveiről. Az alkotó nagyon ügyelt a részletekre, mindez pedig természetesen az általa levezényelt akciójelenetekben is érvényesült. Egyik legmozgalmasabb, egyúttal legerőszakosabb munkája A testőr (ez alapján forgatta Sergio Leone az Egy maréknyi dollárért című spagettiwesternt), amelyben rengeteg kardpárbajt láthatunk, és ezek közül természetesen nagyon sok torkoll extrém erőszakba.

Még több Kuroszava

Még a Star Wars is az ő filmje alapján készült

1910. március 23-án született a legismertebb japán rendező, Kuroszava Akira, akinek számos munkája volt jelentős hatással a nyugati filmművészetre. Alább összeválogattuk azt a hét alkotást, amelyekre a mester a leginkább hatott. Vannak szabályos remake-ek és nem túl elegáns lopások is.

Tovább

Gyémántvadászok

Ezt a háború sújtotta Kongóban játszódó brit művet annak idején kalandfilmként aposztrofálták, de simán felveszi a versenyt a mostanság készülő kőkemény akciómozikkal. 1968-as bemutatásakor durván kritizálták is erőszakos tartalma miatt – elég egyébként megnézni a Gyémántvadászok előzetesét, hogy lássuk, mi volt vele a problémája a korabeli nézőknek. Az azóta eltelt évtizedekben azonban az erőszaknak is kialakult egyfajta esztétikája, és a közönség elkezdte értékelni ezt az alkotást is – nem utolsósorban azért, mert olyan rendezők nyilvánították kedvencüknek, mint Quentin Tarantino és Martin Scorsese.

A Gyémántvadászok egyébként arról szól, hogy egy Curry nevű férfi által vezetett zsoldoscsapatot felbérel a kongói elnök, hogy miközben egy elzárt bányából európai civileket menekítenek ki, szerezzék meg az ott rejlő 50 millió dollár értékű nyers gyémántot is. Az akció persze nem lesz egyszerű, mivel a helyszínt könyörtelen lázadó törzsek őrzik. De, ahogy azt fentebb láthatjuk, Curry és társai sem válogatnak az eszközökben – főleg, mivel még egy egykori náci katona is van köztük… Az igazsághoz egyébként sajnos hozzátartozik, hogy legyen bármennyire nyíltan erőszakos is a Gyémántvadászok,

az meg sem közelíti azt a terrort, ami a valóságban a kongói konfliktus közepette folyt.

Iván gyermekkora

Habár a Szovjetunióban nyugati csökevénynek minősültek az akciófilmek, ez nem jelentette azt, hogy ők maguk visszariadtak volna az erőszaktól – csak a háborús filmekben érvényesítették. A II. világháború megjelenítése az orosz művekben gyökeresen más volt, mint a nyugati filmművészetben: hiányzott belőlük a hősiesség és a hazafiasság, és

elsősorban a veszteségre és a pusztításra koncentráltak.

Ez a látásmód hatja át az olyan filmeket, mint például az 1985-ös Jöjj és lásd! vagy az évtizedekkel korábbi, 1962-es Tarkovszkij-remekmű, az Iván gyermekkora.

A címbeli Iván egy, a II. világháborúban árvaságra jutó kamasz, aki úgy akar elégtételt venni szülei haláláért, hogy felderítési feladatokat vállal. A fiú az emlékeiből meríti az erőt ehhez a küzdelmes élethez: újra meg újra felvillannak húga, édesanyja és a békét és boldogságot sugárzó, napsütötte természet emlékképei. A ragyogó szépség képeivel azonban

kegyetlen kontrasztot alkotnak a háborús terrort bemutató, a halált előrevetítő brutálisan szemléletes komor részletek, amelyekben az Iván gyermekkora különösen bővelkedik.

(via ScreenRant)

Nyitókép (Kémek a Sasfészekben) forrása: Viasat3.