A novelláskötet első darabjának ez a címe: Az irónia határai, az utolsónak pedig ez: Az irónia további határai. A másodikban szinte szó szerint ismétlődik az elsőnek a története, amely egy ponton más irányba fordul: többet és szélesebb értelemben érvényeset ábrázol abból, amiről az első is szól.
A harmincas éveiben járó macedón író, Goce Smilevski könyvének főhelyszíne Bécs, amely persze nem csak földrajzilag van közel hozzánk, hanem azzal a korszakával is – a 19. század második és a 20. század első fele –, amelyben a regény cselekménye játszódik.
Olyan utószóval még nem találkoztam, amelyet ne előszóként használtam volna. Arra már volt példa, bár nem túl gyakran, hogy a mű után az utószót másodszor is elolvastam, de arra még nem, mint most, hogy azt gondoltam: az utószó után tulajdonképpen már felesleges is a művet elolvasnom.
Fekszik egy asszony a halálos ágyán, a teste rohamléptekkel halad az enyészet felé, de a szelleme még tökéletes. Sőt: lenyűgöző.
A mai újságírás 30-40 éveseit éppúgy vonzza a külvilág, sőt a háború, mint elődeiket. Mennek is, amint tudnak, szép számmal, de teljesítményükben ritka a kiemelkedő.
A minap egy irodalmi esten hallgattam Czeizel Endre professzort, aki a rá jellemző szenvedélyességgel biztatott: támogassuk jobban a költőket, írókat, akik esetleg bármekkora világhírnévre is tesznek szert, azért mégiscsak be vannak zárva egy lakossági és nyelvi méreteit tekintve is kicsiny Magyarországba.
Minél jobb egy regény, annál nehezebb megfelelni arra az iskolás kérdésre, hogy miről szól. Lawrence Norfolk könyve szól, persze, a címében jelzett John Saturnallról és lakomáról, de szól egy hatalmas küzdelemről is, amelyben a legalsóbb sorsból származó konyhafiú eléri a hőn áhított rangot: mesterszakács lesz.
Azt gondolom, hogy Papp Richárd adjunktus (ELTE) nagyon elégedett lehet az általa több éve mentorált doktorandusszal, a ma már egyetemi óraadó Bisztrai Mártonnal, mert az antropológusi terepmunka intuitív módszerét teljes sikerre vitte.