[img id=463874 instance=1 align=left img]Talán azért is, amit a sajtó tevékenységéről ez a könyv így fogalmaz meg: „Az újságíróknak nem is az volt a céljuk, hogy arról számoljanak be, mi történik az adott konfliktusban. Az volt a cél, hogy beszámoljanak, mi történik a fiukkal, akiket odaküldött a Nyugat.” Más helyen, még pontosabban: „Úgy tűnik, hogy a nyugati világ nem igazán kíváncsi arra, hogy az egyiptomiak hogyan látták a saját forradalmukat… A nyugati világot az érdekli, hogy a saját újságíróik hogyan látták… mit értenek belőle…”

Nos, a 2005 óta szinte menetrendszerűen kétévenként magas szakmai kitüntetéseket elnyerő fiatal Jászberényi Sándor másként fogja fel és műveli a szakmát. Csád, Jemen, Líbia, Nigéria, Egyiptom területéről és eseményeiről küldi a legtöbb tudósítást magyar lapoknak, és talán felesleges hangsúlyozni, hogy a társadalmi, sőt fegyveres konfliktusokat nem elkerülni, hanem felkeresni szokása.

Ez a könyve az egyiptomi forradalomról szól, pontosabban inkább Egyiptomról, ahogyan ő ezt a hatalmas országot – a forradalma tükrében is – látja és láttatja. Nemcsak szövegekkel, hanem a maga által készített fotókkal is. 

Meggyőződéssel írható le a könyvről, hogy izgalmas, élvezetes, színes, fordulatos, hogy a szerző nagy helyismeretét, remek stílusát, a tények és az igazság pártatlan felmutatása iránti elkötelezettségét bizonyítja. Azt is leírhatjuk, hogy képes benne közel hozni egy távoli ország mába nyúló múltját, jelenének jövőt is sejtető nyűgét-baját. Sőt idézhetjük – ugyancsak meggyőződéssel –, amit a fülszöveg nemes egyszerűséggel kijelent: „Ez a könyv jó”. Ám ennyivel még nem indokolható, hogy miért olyan, amilyen.

Elsősorban azért, mert e műfajban legjobb elődök nyomdokaiba lépve megemeli a haditudósítást: több lesz, mint hadi, sőt több lesz, mint tudósítás. Általános érvényűvé tudja tenni – főkét a stílusa vonzerejével – azokat a töprengéseit, következtetéseit, amelyek az események legforróbb pillanataiban szerzett tapasztalataiból erednek, tömör, de erős mondatokban írja le az élményeit, de olykor már nem is ezek igazán érdekesek, hanem az értelmezésük. És mindezt nem érvelő publicisztika vagy színes eseményriport, hanem a tudósítás eszköztárával. 

Ide másolom példaként egy-két mondatát arról, hogy milyennek látja, jellemzi a diktatúrát. „A diktatúrák nagy trükkje, hogy elhitetik azokkal, akik bennük élnek, hogy nem lehetséges a változás. Megfélemlítésre, gazdasági függésben tartásra és a társadalmi rétegek közti bizalmatlanságra épülnek, így tartják fenn magukat”. És azzal is, hogy: „A politikai reménytelenség általánossá vált.” Más helyen: „Mivel az egyiptomi törvénykönyv és alkotmány, mint minden diktatúrában, teljes mértékben az elnököt szolgálta, szinte lehetetlen volt úgy vádat emelni, hogy az egész tárgyalás ne tűnjön koncepciós pernek.” Végül még egy tárgyilagos mondat: „…nincs olyan elnök, aki ne azt gondolta volna, hogy »külföldi erők« manipulálják szeretett népüket.”

A könyv nem sok eseményt és embert ábrázol, de érzékelteti, hogy sokkal-sokkal többet jegyzett fel ezeknél két (piros és fekete) noteszába. Itt csak azokat adja közre, melyeket személyes sorsukat vagy társadalmi létezésüket tekintve a legjellemzőbbeknek tart. Íme egy felelős gondolkodó és az ő forradalmi felismerésének története – dióhéjban. 

[img id=483696 instance=1 align=left img]Az egyiptomi szekuláris oldal – ahogy joggal írja – „… az arab világ egyik hőse a Nobel-békedíjas Mohamed ál-Bárádáj, akit az egész világon a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség főigazgatójaként is ismernek, aki Bush elnöknek is, a Mubárák-rendszernek is ellent mert mondani, akit általános tisztelet övezett Egyiptomban, vállalkozott volna közéleti szerepre a forradalom idején. 

„Egy egyiptomi férfi, aki egységesíti magában a Közel-Keletet és Európát, garanciát ígér a demokráciára” – írja róla Jászberényi, majd sorolja, hogyan tették tönkre karaktergyilkossággal (is) egyházi és katonai erők, amíg aztán: „Bárádáj ekkor jött rá, hogy az ország nem áll készen a demokratikus változásra, hogy egy maréknyi, százalékosan elenyésző ember szeretne csak civil államot. Az elnökválasztásokon már nem is indul.”

Különös érdekessége a könyvnek, ahogyan az internet szerepét vizsgálja a legújabb kori tömegmegmozdulások szervezésében és lebonyolításában. Akár tüntetőknek adott tanácsadásnak is felfogható, ahogyan bemutatja az ebbéli internetes tevékenység körülményeit, lehetőségeit – és egyben persze korlátait és veszélyeit is. Nem két hétre utazott Egyiptomba, mint igen sok újságíró, aki megnézi a balhét, aztán (ahogyan erre finom iróniával utal) gyorsan hazaiszkol. Akkor is ott marad, amikor már ő az egyetlen magyar újságíró a terepen, meg egyébként is többször lakott már Egyiptomban, hiteles tehát, ha minden forradalmi tűz mögött az embereket figyeli és félti. 

Keveseket foglalkoztat például, mint őt a kérdés: „…mit esznek, hol alszanak és hol vizelnek a tüntetők?” Kevesen szánnak időt és helyet, hogy szemügyre vegyék a forradalom leggyakoribb sebesüléseit: a törést és a szakadást. „A mindkét oldalról dobált fél téglák betörték az emberek fejét, felszakították bőrüket… A rendőrök gumibotjai vagy később a katonák fémpálcái feltépték az emberek húsát és csontot törtek”. A brutalitás végtelen skáláját mutatja be, és azt az időszakot, amelyben már az orvosokat is üldözik, kínozzák, amiért az ellenfélen segíteni merészelnek.

Mindeközben önmagáról alig-alig ír. Pedig megbilincselték, csuklyát húztak a fejére, letartóztatták, hallotta kínzottak jajgatását, látott kivégzést, megdobálták, rálőttek, kergették, bordája tört, szóval igazán volna ok és alkalom saját sebeinek és tetteinek látványos mutogatására. Nem teszi.

A könyv vége felé így ír: „Nem azért tettem, hogy több pénzt keressek, nem is azért, hogy bizonyítsam a saját bátorságomat, mert ezzel az ember nem sokra megy. Európától az ilyen összecsapások fényévekre vannak. Nem értik meg otthon, rosszabb esetben csak nem hiszik el, mi történik pontosan. Azért csináltam, mert képtelen vagyok egy helyben ülni.”

Ennél őszintébb és vonzóbb ars poeticát elképzelni se lehet.