[img id=435997 instance=1 align=left img]Siegmund Freud négy lánytestvére közül a legfiatalabb, Adolfine lényegében egyetlen hatalmas monológja a regény. Természetesen története nemcsak az övé, hanem a családjáé és az Osztrák–Magyar Monarchiáé is. 

E széles spektrumú sorsábrázolás keretét a könyv szerkezete is nyomatékosítja, hiszen első fejezetének végén is, és a záró fejezetben is a gyilkos gázkamrához vezet a hősnő útja. 

Jellemző a könyv költőiségére, hogy egyetlen percig sem tűnik abszurdnak az egyébként realista műben, hogy a hősnő meséli el benne kétszer is a saját halálának a történetét. Másodszorra, tehát a könyv olvasását befejezvén válik elkerülhetetlenné az olvasó megrendülése: micsoda emberi értékek vesztek oda!

A fentiekből nem következik, hogy ez valamiféle zsidókönyv volna, amelyben századszor is – legfeljebb új szereplőkkel – leírják a holokauszt áldozatainak és gyilkosaiknak a cselekedeteit, szereplői lényegében nem a zsidóságukat élik meg (nem is vallásosak), hanem azt a (kis)polgári életet, amely a Monarchia fővárosát jellemezte a századforduló táján. 

Család, munka, tanulás, gondok, álmok, a műveltségre irányuló nyitottság, a személyes autonómia sok sérelme, bigottság, előítéletek, családon belüli zsarnokság, a csillogó társasági élet mögött is provinciális bezárkózottság. És elsöprő erejű szerelem, gúzsba kötő testi fogyatékosság, remények születése és elvesztése, képességek felcsillanása és kallódása, a személyiség tudatos vagy tudat alatti önkeresése, kisebb-nagyobb önérvényesítő csaták, fülledt és befulladt vágyak.

Adolfine nemcsak híres testvérének, hanem szinte a családja minden tagjának az árnyékában él, s ebből a helyzetből sokat és jól lát. Mire túlnyomórészt boldogtalan élete a gázkamrában véget ér, a sorsa, mint valami sorvezető irányítja tekintetünket arra a világra, amely ugyan régóta letűnt már, de amelynek emberi helyzetei, tulajdonságai, kapcsolatai, tettei szinte ijesztő aktualitással ismerősek ma is.

A regényben sok a non-fiction elem: Siegmund Freudon kívül Darwin, Schopenhauer, Hölderlin, Gustav Klimt, Dürer, Pindarosz, Van Gogh konkrét tetteikkel, műveikkel is megjelennek (utóbbiak olykor betétként Rónay György, Kálnoki László, Tandori Dezső és mások fordításában), de sohasem dokumentatív funkcióval. 

A konkrét tények irodalommá transzponálásának fényes példája a regény közepe táján az a csaknem 80 oldal terjedelmű fejezet, amely a Fészek nevű, bécsi elmegyógyintézetben játszódik, ahová egyébként a főhős önként vonul be egy időre. Itt legalább több tucat mini diagnózis olvasható – a különféle betegségek, viselkedések, tünetek s korabeli orvoslásuk leírása. 

A helyszínen „tartózkodó” főhősről, tehát a regény cselekményének fővonaláról aránylag kevés szó esik, mégsem az a benyomásunk, mintha dokumentumot olvasnánk. Mert az író itt is – mint az egész műben - lényegében fájdalomról, szenvedélyről, lélekről, vágyról, rajongásról, halálról, képmutatásról, magányról, szeretetről, gyűlöletről, kitaszítottságról beszél. 

[img id=435999 instance=1 align=left img]Az egész műben gyakori belső monológok azért nem válnak unalmassá, mert az író a jellem- és lélekábrázolás során hihetetlen mélységeket képes feltárni. Természetes, hogy ebben a közegben bizonyos fogalmak – például a boldogság – néha már közhelyesnek tűnő értelmezése, definiálási kísérlete gyakran szimbólummá növeli a tárgyakat: egy kés, egy abortuszból származó vérfolt a falon, egy szoknya letépett zsebe, egy kispárna olykor beszédesebb, mint aki látja, kapja vagy használja.

Olyan korszak ez, amelyben vérlázítónak tartják, ha a nő nadrágot visel az utcán, amelyben a pszichoanalízist sarlatánságnak minősítik, amelyben a testi szerelemre való vágyakozó várakozás éppen úgy eszmény, mint a szüzesség. Az egyébként banális hétköznapok addig ismétlődnek, amíg 1933-ban, Németországban Hitler pártja hatalomra kerül, illetve amíg 1938-ban, Ausztriában is megkezdődik a zsidóüldözés, vagyis hamisítatlan közép-európai módon uralomra jut az ember társadalmában az, ami az emberben állati.

A könyv leggazdagabban ábrázolt hősén, Adolfine-on túl, de természetesen az ő szemével nézve még három szereplő válik az olvasó számára is felejthetetlenné. Az édesanyjáé („Tudom, hogy azért gyűlöl, mert szeret engem.”), az egész életére szóló, de tragikus végű szerelmében társáé, Raineré („Valaha azt kérdeztem magamtól: ki vagyok én?, és most már tudom, nem vagyok senki.”), és természetesen a bátyjáé, Siegmundé („A szépség az egyedüli vigasz ebben a világban.”). 

Egy népes család, egy város számtalan története, eseménye jelenik meg a könyvben. Mégis a sztorik fordulatai szinte jelentéktelenné válnak a belső történések, a személyiség titkai felderítésének izgalmához képest. És ahhoz az élvezethez, amelyet a roppant árnyalatos, gyakran költői emelkedettségében is földközeli nyelvezet nyújt. Ez utóbbi bizonyára köszönhető a fordító Czinege-Panzova Annamáriának is, aki ismereteim szerint a szkopjei egyetem magyar lektora, és a most kezdődött tanévben a Balassi Intézet vendégoktatója.

Goce Smilevski a prágai, a budapesti, a szkopjei egyetemen tanult, utóbbinak oktatója is. Három regénye közül talán ezzel lett a legismertebb Európában, az Európai Unió Irodalmi Díját is megkapta érte. E könyvének megjelenését az Európai Bizottság anyagilag támogatta.