Haydn: C-dúr trió fortepianóra, hegedűre és csellóra, Hob. XV:27
Beethoven: G-dúr vonóstrió, op. 9/1
Haydn: Divertimento hegedűre, brácsára és csellóra
Mozart: Szonáta hegedűre és fortepianóra, K. 306
Beethoven: Esz-dúr kvartett hegedűre, brácsára, csellóra és fortepianóra, op. 16
Haydn 1800. március 8-i budai fellépésének évfordulóján a kamarazene kiemelkedő hazai képviselői, Kelemen Barnabás, Kokas Katalin, Kokas Dóra és Somlai Petra adnak Haydn, Mozart és Beethoven műveiből válogatott koncertet. Kokas Katalin és Kelemen Barnabás két Liszt-díj, egy Kossuth-díj, számos egyéb elismerés és versenygyőzelem birtokosai, a Fesztivál Akadémia Budapest megálmodói és művészeti vezetői. Kokas Dórával azóta zenélnek együtt, hogy „meghúzta az első hangot a csellóján”. Kamarazenészként és szólistaként mindhárman a világ élvonalába tartoznak, és bármerre járnak is a világban, a közös zenélés olyasfajta otthon számukra, amelyhez mindig visszatérnek. Szenvedélyes, szabad, féktelen energiákkal teli, ugyanakkor végtelenül érzékeny játékukkal újra és újra elvarázsolják a közönséget. Billentyűs partnerként ezúttal a Hollandiában élő Somlai Petra csatlakozik hozzájuk, akit mindig is szoros kapcsolat fűzött a klasszikus repertoárhoz. Húszéves lehetett, amikor megismerkedett a fortepianóval, amely mára a zongora mellett meghatározó hangszerévé vált. Tapasztalata szerint a fortepiano hangja eleinte mindig meglepetést okoz a koncerteken – biztosak lehetünk benne, hogy Haydn, Mozart és Beethoven zenéjében is felfedezhetünk új színeket a historikus hangszernek köszönhetően.
Haydnról gyakran emlékezünk meg a vonósnégyes atyjaként, kvartettjei mellett ugyanakkor nem feledkezhetünk meg a kamarazene más műfajaiba tartozó alkotásairól sem. A klasszikus stílus fénykorából való a budai fellépésének emléket állító program első darabja, a fortepianóra, hegedűre és csellóra komponált C-dúr trió, amelyet 1795-ben Londonban kezdett írni, majd Bécsbe hazatérve fejezett be. A londoni kapcsolódást erősíti, hogy a zeneszerző az ott megismert zongoraművésznőnek, Therese Bartolozzinak dedikálta a művet. A neki szóló ajánlást a billentyűs szólam virtuozitása kíséri, amely végigvonul a trión. Az első tétel fanfármotívuma, az Andante tétel eleganciája és a finálé örömteli rondója mind-mind olyan motívumok, amelyek ereje teljében mutatják a komponálás idején már a hatvanas éveiben járó Haydnt.
Ugyanebből az időszakból, 1797–1798-ból való a műsor következő darabja, az op. 9-es G-dúr vonóstrió a fiatal Beethoventől. A méltóságteljes lassú bevezetést hallgatva mintha felgördülne előttünk a függöny, türelmesen szemlélhetjük, ahogy megjelennek a színen a szereplők, az első tétel zenei témái. Beethoven bizonyára élvezhette a hangszínekkel való játékot ebben a tételben, akárcsak a lassú tétel hatásos modulációit, amelyekkel szinte Schubertet előlegzi. Az Adagiót kontrasztként követi a Scherzo, majd még inkább a finálé, amely szélvészként, mindössze néhány frappáns megállással száguld végig.
A koncert második felét Haydn egy hegedűre, brácsára és csellóra komponált divertimentója nyitja. A zeneszerző sok-sok művet komponált ebben a szabad műfajban, amely könnyed, szórakoztató, többtételes hangszeres darabok gyűjtőneve volt a 18. században. Társasági eseményeken gyakran játszottak divertimentókat – az előadást hallgatva magunk elé is képzelhetünk egy pezsgő szalont, ahol a Haydn korabeli zenészek játszhattak.
A klasszikus hármasból Mozart sem hiányozhat, hegedűre és fortepianóra írt D-dúr szonátájával szerepel a műsoron. A darab az úgynevezett mannheimi iskola zeneszerzőinek hatását is tükrözi, az ő nevükhöz fűződik például az itáliai operanyitány stílusának koncertformába való átültetése. Operai gesztusokat és versenyművekre jellemző fordulatokat is felfedezhetünk Mozart zenéjében, a mannheimi hatást pedig olyan technikákban is megfigyelhetjük, mint a témák visszatérésének sorrendisége az első tételben. A fortepiano indítja a második tételt, a hegedű egy hosszú tartott hanggal indítva, fokozatosan lép előtérbe. Végül a finálé rondójának különböző tempókkal, metrumokkal játszó témái zárják a művet.
A koncert fináléjaként újra Beethovent halljuk, ezúttal op. 16-os Esz-dúr kvartettjét, amelyet eredetileg zongorára, oboára, klarinétra, fagottra és kürtre álmodott meg. Az 1797-ben bemutatott mű olyan népszerűvé vált, hogy a zeneszerző hamar elkészítette a most megszólaltatott kvartettváltozatát. Retorikus, lassú bevezetés indítja útnak a darabot, amelyben hamarosan élénk párbeszéd bontakozik ki a vonósok és a zongora között. Az Andante tételben valamennyi hangszer lehetőséget kap, hogy megmutassa lírai, éneklő oldalát – egyedül és a társakkal összhangban is. A zárótétel magával ragadó energiái nemcsak a Beethoven-művet teszik teljessé, de tökéletes fináléját adják a teljes koncertnek.
