George Miller 70 évesen rendezte a posztapokaliptikus filmek alapkövének számító Mad Max negyedik részét, és a földbe döngölte az összes hollywoodi akciófilmest.
Sokáig vajúdtak, lesz-e negyedik része a kultikus Mad Max-nek, vagy sem, végül csak lett - és mennyivel szebb lett tőle a világ! Az ausztrál George Miller 1979-ben rendezte az első részt, amiben a civilizáció végórájában egy rendőr, Max Rockatansy kíméletlenül leszámol a családját lemészárló bandával. Ám kultfilmmé igazából a második rész vált, amiben a sztori ugrott egyet előre, az emberiség meg hátra, és a már azóta klasszikussá vált posztapokaliptikus pusztaságban folytatta Max történetét, ahol a víz és a benzin a két legnagyobb kincs. Az autószörnyetegekkel és a modern barbárokkal Miller definiálta a posztapokaliptikus film zsáner alapkellékeit, nem mellesleg pedig egy olyan akciófilmet forgatott, aminek ma is ugyanolyan ereje van, mint 1981-ben. Készültek ugyan hasonló díszletek közt jó filmek a következő évtizedekben (a harmadik részt felejtsük el, Miller is azt szeretné, a Waterworld pedig igenis jó), de csupán egyetlen alkalommal sikerült azt túlszárnyalni, mégpedig magának Millernek. A Mad Max negyedik részével.
Szinte komikus, hogy minden idők egyik legjobb, legzsigeribb és legkáprázatosabb akciófilmje egyetlen hosszú autós üldözésből áll. De a Mad Max: A harag útja sokkal több egy sodró, gyönyörű akciónál, mert igazából a nők filmje. Max csak asszisztál a nők mellett, és Miller Furiosával olyan karaktert teremtett, aki bekerült az erős, határozott női karakterek közé, hiszen közeli rokona Sarah Connornak vagy Ellen Ripleynek - és még véletlenül se soroljuk közéjük például minden gamer kamaszfiú egykori nedves álmainak főszereplőjét, Lara Croftot, mert a régészkisasszony elsősorban nem a belső tulajdonságaival hódított.
Abban is egyedülálló, hogy a film több mint 80 százaléka CGI nélkül készült - nyilván a homokvihar az volt, és Charlize Theron karját is utómunkával tüntették el, de az autókat, a helyszíneket mind megépítették, ahogy az üldözés, az esések, az ugratások és a robbanások is mind-mind valóságosak. A Harag útja a kaszkadőrök dicsősége.
A pompás, élénk színek használatát a posztapokaliptikus környezet sivárságának ellenpontozására találták ki, de Miller eredetileg fekete-fehérben szerette volna leforgatni a filmet. Nyilván az jócskán csökkentette volna a film sikerét, de később Black&Chrome Edition címen megjelent az a verzió is. Egészen más hangulata van.
A filmet Miller felesége, Margaret Sixel vágta. Sixel először megijedt, hogy képes-e a feladatra, mert korábban nem dolgozott akciófilmen, de Miller ragaszkodott hozzá. Azzal érvelt, ha férfi vágná, ugyanolyan lenne, mint az összes akciófilm - és milyen igaza lett. Sixel négyszáz órányi anyagból vágta össze a kétórás őrületet. A film dinamizmusát az az operatőri bravúr (John Seale a forgatás idején 73 éves volt) is fokozta, hogy minden érdemi mozzanatot szigorúan középre komponáltak, így a szemnek nem kell össze-vissza ugrálnia. Ez valósággal megdelejezi a nézőt, és azt az illúziót kelti, hogy veszettül pörög minden.
Egy népszerű rajongói elmélet szerint Tom Hardy karaktere nem azonos Mel Gibsonéval, hanem valójában a második rész azóta felcseperedett, fura kissráca. Ezt Miller cáfolta, ez a Max ugyanaz a Max. Hardyval egyébként nagyon nehezen jött ki a stáb a forgatáson, bár a sivatagi forgatás amúgy is maga volt a pokol, és alaposan megviselt mindenkit. A színész később nyilvánosan bocsánatot is kért a rendezőtől. Mindenesetre aláírt a film folytatására is, aminek az előkészületein már dolgoznak.
A film leggroteszkebb szereplője Corpus Colossus - megformálója, Quentin Kenihan Ausztrália egyik legjobban szeretett híressége. A 42 éves férfi egy ritka csontbetegséggel született, akit kiskorában a tévében is bemutattak. Az egész ország a szívébe zárta a hősiesen viselkedő kisfiút, és azóta is nyomon követik a jó humorú, közvetlen férfi életét.
