Frederick Forsyth első, számos személyes forrást is feldolgozó regényét az ekkor már kétszeres Oscar-díjas Fred Zinnemann vitte vászonra angol-francia koprodukcióban, és mi nem áruljuk el, megölik-e benne a francia elnököt.
Bár nem nyert komoly elismeréseket – egy BAFTA díjat kapott a legjobb vágásért és egy Oscar-jelölésig jutott ugyanebben a kategóriában – az osztrák születésű amerikai rendező, Fred Zinnemann (Délidő, Most és mindörökké, Egy ember az örökkévalóságnak) angol-francia koprodukcióban készült munkája, A Sakál napját mégis minden idők egyik legjobb politikai krimijeként tartják számon. Ami persze legalább annyira a kiindulópontként szolgáló könyv szerzőjének érdeme, mint a film készítőié. Az illető neve Frederick Forsyth, és az azonos című mű volt az első regénye.
Forsyth nem regényírónak készült, hanem eredetileg vadászpilóta volt, majd leszerelése után haditudósító lett, és imádta is a munkáját, amire viszont odahaza nem igazán volt kereslet, lévén, hogy elsősorban olyan nyugat-afrikai polgárháborúkról írt, amelyek esetében a brit külpolitika is érintett volt, és nem mindig jó értelemben. És még az sem számított, hogy újságírónk rendszeresen jelentett az MI6-nek, vagyis az angol titkosszolgálatnak, első riportkönyve alig fogyott, pénze sem nagyon volt, így gondolt egyet, és regényt írt, amibe beleszőtte azokat a kétes karaktereket, zsoldosokat, csempészeket, hamisítókat és másokat, akiket munkája során megismert, majd kiindulópontként a Charles de Gaulle elleni 1962-es sikertelen merényletet tette meg, amelyről maga tudósított annak idején. Ehhez adott hozzá egy Sakál nevű titokzatos brit bérgyilkost, aki az álcázás mestere, és aki kellőképpen profi és körültekintő, hogy elvégezze a rábízott munkát.
Forsyth még kiadatlan kézirata eljutott a már kétszeres Oscar-díjas Zinnemannhoz, aki ekkor már évek óta nem rendezett, de a könyv megfilmesítése újra felébresztette a munkakedvét. És bár a gyártó stúdió mindenképpen sztárt akart a címszerepre - Robert Redford, Michael Caine, Jack Nicholson és Roger Moore volt a listájukon – a rendező kiharcolta, hogy a viszonylag ismeretlen Edward Fox legyen a Sakál, pont azért, hogy a néző is elhiggye, hogy ez az ember bárkinek képes kiadni magát. A többit pedig Forsyth regényének „oknyomozó” szerkezete biztosítja, hiszen egyszerre nézhetjük a merénylet aprólékos előkészületeit és a francia titkosszolgálat erőfeszítéseit, hogy időben megtalálják magát a merénylőt. Nekik ugyanis megvannak a maguk embereik abban a titkos félkatonai szervezetben, akik de Gaulle életére törnek, amiért az békét kötött Algériában a felkelőkkel, veszélyeztetve ezzel az ottani több mint egymillió, generációk óta ott élő francia telepes életét – ami egyébként valóban politikai krízist okozott Franciaországban.
Ma már nem készítenek ilyen filmeket – sajnos. A Sakál napja elképesztő precizitással halad előre a saját útján, rengeteg figyelmet szentel látszólag lényegtelen részleteknek, helyszíneknek, és persze jókora játékteret hagy két főszereplőjének, Edward Fox egyszerre visszataszító és rendkívül érdekfeszítő Sakáljának és az utána nyomozó megszállott francia rendőrt alakító Michael Lonsdale-nek. És pont ez a pontosság, kimértség teremti meg azt a feszültséget, amit ma kamerarángatással, gyors vágásokkal és ideges zenei aláfestéssel igyekeznek megteremteni – míg ebben a filmben például az első öt percet leszámítva nincs is zene. Mert nem kell. 1997-ben aztán valaki úgy döntött Hollywoodban, hogy ebből is remake-et kell csinálni, aminek Bruce Willis lett a főszereplője, és amihez sem Frederick Forsyth, sem Fred Zinnemann nem adta áldását, sőt, az utóbbi mindent megtett, hogy az amúgy pocsék újragyártás ne ugyanazon a néven kerüljön a mozikba- - így az csak A sakál lett.
