Az elveszett jövő hősei kevesebb, mint egy generáció alatt süllyedtek vissza a kőkorszakba, hogy a lehető leghülyébben nézzenek ki, de vannak köztük kivételek. Nem vígjátékról, hanem a vége felé már elfogadható akciófilmről van szó.
A filmesek a lehető legkülönbözőbb módokon képzelik el a ránk váró jövő legrosszabb verzióit, amit szokás posztapokaliptikus műfajnak is nevezni, és ilyenkor a túlélők rendszerint azzal dolgoznak, ami van, nagyon kevés benzinnel, a fellelhető fegyverekkel, a maradék ruhával meg amit még fel lehet használni, hiszen annyi minden maradt hátra az elbukott civilizációból. De mi van, ha a túlélők pár évtizeddel az összeomlás után valamilyen furcsa okból képtelenek bármit is hasznosítani, és úgy döntenek, állatbőr ruhákban, kőbaltával és csonthegyű fegyverekkel vágnak neki a veszélyes világnak?
Az elveszett jövő (2010) hősei kevesebb, mint egy generáció után vannak a nagy katasztrófától, amely során egy vírus megfertőzte a többséget, amitől mutáns szörnyeteggé válnak. Csupán néhány elszigetelt csoport marad fertőzésmentes, akik a hegyekbe menekülnek. Kaleb (Sam Claflin) képtelen beletörődni abba, hogy egész életében rettegésben kell élnie. Egy összecsapás során, amikor kint rekednek az erdőben riválisával, Savannal (Corey Sevier) és a szép Dorellel (Annabelle Wallis), összetalálkoznak egy idegennel, akire nem hat a mutánsok fertőzése. Ő Amal (Sean Bean), aki ismerte Kaleb apját, a védelmet jelentő sárga por feltalálóját, és biztos benne, hogy Kaleb is képes a túlélést jelentő szer előállítására, már csak azért is, mert
ő az egyetlen a közösségben, aki tud írni és olvasni,
amit a nála idősebbek rejtélyes módon teljesen elfelejtettek, így, ha megtalálják a por „receptjét”, képesek lehet arra, hogy mindenkinek eleget gyártsanak. Csakhogy sietniük kell, mert a közösségük mutánsok ostroma alá kerül.
Bizony, bizony, ez a film elsőre irtó gagyin néz ki. Tegyük fel, hogy a közösség kivonult a hegyek közé és ott kevesebb hasznosítható dologgal rendelkeznek, de a fémszerszámok hiánya érthetetlen, ahogy az is, hogy
kb. 20-25 év után elfelejtettek rendes neveket használni,
az egész úgy néz ki, mintha a Xena egyik epizódjának forgatási szünetében rakták volna össze. A mutánsok is olyanok, mintha nem tudták volna eldönteni, hogy akkor most zombikat vagy orkokat csináljanak, az meg kissé röhejes, hogy bár a civilizálatlan férfiak szakállasak, az arcszőrzet szépen van trimmelve, a lányok pedig nyilván titokban fodrászhoz és kozmetikushoz járnak. Lehetne még sorolni, de mindezek ellenére a film meglepően szórakoztató, legfőképp a szereplőgárdának köszönhetően.
Sean Bean mindig megbízható iparos, aki pont annyira karizmatikus, hogy az ilyen filmekben ő legyen a nyugodt erő, Sam Claflin (Enola Holmes, Mielőtt megismertelek) a klasszikus brit színjátszás terméke, aki bármit el tud játszani, Annabelle Wallison (A múmia, Annabelle) pedig már akkor látszott, hogy többre viszi az ilyen produkcióknál. A negyedik főszereplőt, a szépfiút Corey Seviert ilyen szépen nem tudjuk dicsérni.
