Pár hete nyert Anthony Hopkins Oscart Az apa főszerepéért. A Relikvia című ausztrál horror ugyanarról a témáról mesél, ugyanolyan hideglelősen. Kritika az utóbbi évek egyik legerősebb elsőfilmjéről.
Ha az élet nem egy habostorta, akkor a vége még kevésbé az. Az öregedés és a halál gondolata egy olyan keserű pirula, amit önszántunkból nem is szívesen veszünk be, közben viszont szeretjük a horrorfilmeket, amelyek pont arról szólnak, hogy a sötétség és az elkerülhetetlen pusztulás ott leselkedik minden sarokban. Az ausztrál-japán Natalie Erika James bemutatkozó rendezése többek közt erről az ellentmondásról is szól.
A Relikvia alaphelyzetében nincs semmi újszerű. Az idős Edna (Robyn Nevin) eltűnik vidéki otthonából, ezért a lánya, Kay (Emily Mortimer) és az unokája, Sam (Bella Heathcote) odautazik Melbourne-ből, hogy részt vegyenek a keresésben. Beköltöznek a családi házba, ahol különös dolgokat tapasztalnak. Az évekkel ezelőtt elpusztult macska tányérja tele van étellel. Edna mindenhová matricákat ragasztott, rajtuk rejtélyes üzenetekkel. Éjszakánként ijesztő zajok szűrődnek ki a penészes falakból. Az asszony három nappal később váratlanul visszatér, de képtelen megmondani, hogy merre járt. Eleinte úgy tűnik, az elmezavara csak átmeneti volt, később mégis egyre furcsábban viselkedik, mintha lépésről lépésre hatalmába kerítené valamilyen gonosz entitás.
A kísértetekkel és az elátkozott házas horrorokkal tele a padlás, a nézők a (rém)álmukból felkelve is fel tudják sorolni a műfaj kliséit. A nyikorgó bútorok, a rejtélyes zörejek és a különféle jump scare-ek mellett a természetfeletti jelenlétét érzékelő szereplő is ilyen. Ez a karakter lehet egy gyerek, egy megőrülni látszó idős ember, sőt akár egy állat is. Ők azok, akik még nem vesztették el a kapcsolatukat azzal a bizonyos másik világgal, vagy éppen már ott állnak a kapujában, ezért képesek kommunikálni vele.
Ebből a szempontból Edna is egy két lábon járó közhely, csakhogy az író-rendező ravasz játékot űz a nézővel. Gyakorlatilag az első másodperctől kezdve kiteríti a lapjait, egyértelművé teszi, hogy a Relikvia „főgonosza” a demencia, az ódon családi ház pedig az asszony széthulló belső világának kivetülése, mégis olyan bravúrosan adagolja a horrorkliséket, hogy elbizonytalanodunk: biztos nem lapul ott a falak mögött egy „hagyományos” szörnyeteg is? A veszély ráadásul nemcsak Ednát, de a lányát és az unokáját is fenyegeti, akik nyugtalanító álmokat (víziókat?) élnek át, és az ő félelmeikkel még könnyebb azonosulnunk.
A Relikvia azt a kérdést veti fel, hogy lehet-e csontig hatolóan rémisztő egy allegória, és a választ is megadja rá.
Igen, igen, és igen.
Az persze a legkevésbé sem újdonság, hogy egy horrorfilm metaforaként is nézhető, még talán könnyebb is lenne olyan horrorokat sorolni, amelyek nem csak az ijesztgetésben utaznak. Az utóbbi években különösen felerősödött ez a vonal, a szintén ausztrál A Babadook, a zseniális Örökség vagy A világítótorony a külső fenyegetések helyett mind a belső démonokról mesél. Amiben a Relikvia más, hogy egyben családi drámaként és a széteső emberi elme mozgóképes tanulmányaként is nézhető – pont, mint Az apa, amelynek a főszerepéért pár hete Sir Anthony Hopkins átvehette a második Oscar-díját. Natalie Erika James filmje ugyanolyan pontosan mutatja be, hogy milyen iszonyatos teher hárul a demens szülők gyerekeire, mint Florian Zeller drámája, de a színészek játékát, a fényképezést és a technikai kivitelezést illetően sem marad el tőle semmiben. Sőt, a fináléja is hasonlóan katartikus és megrázó.
A Relikvia nem való mindenkinek. Zavarba ejtő film, nemcsak a témája, de a szabálytalansága és a beskatulyázhatatlansága miatt is. A vérbeli horrorok kedvelői számára túl sok benne a szimbólum és az életszag, az intim drámákra vágyók túl rémisztőnek és horrorisztikusnak érezhetik, aki pedig már személyesen is megtapasztalhatta egy szerette révén, hogy miként épül le egy ember, az kényelmetlenül ismerősnek fogja érezni. Ami, jobban belegondolva, a legnagyobb dicséret egy elsőfilmes alkotó számára.
Elérhető: HBO GO
