A franchise-ok, folytatások, remake-ek és prequelek korában nehéz erős izgalmi állapotba jönni attól a hírtől, hogy sorozat készül egy közel húszéves filmből, pláne, ha már az eredeti sem a remekmű, hanem csak a tisztes középszer kategóriájában indult. A 2005-ös Mr. és Mrs. Smith a maga módján persze emlékezetes eseményfilm volt, a világ két legszebb embere, Angelina Jolie és Brad Pitt akciózott és romantikázott benne, és a mozipénztáraknál is szépen termelt, de a bulvárkörítés nélkül mára már kikopott volna a köztudatból. Egy 2024-es kisképernyős verzió pedig garantáltan nem szerepelt senkinek sem a kívánságlistáján.

A három évvel ezelőtti bejelentés mégis reménykeltő volt, a páros főszerepet és a kreátori feladatokat ugyanis az angol televíziózás egyik legizgalmasabb egyénisége, Phoebe Waller-Bridge (Fleabag, Megszállottak viadala) és a színészként (Balfékek), rapperként (Childish Gambino) és showrunnerként (Atlanta, Rajzás) is sikeres Donald Glover vállalta magára. A mézeshetek azonban csak pár hónapig tartottak, Waller-Bridge „kreatív nézetkülönbségekre” hivatkozva távozott a produkcióból, és helyét a társkreátori székben Francesca Sloane (Atlanta, Fargo) a kamerák előtt pedig a jóval kevésbé ismert Maya Erskine vette át.

Ilyen előzmények után mi más is jöhetne, mint egy Hatodik érzéket megszégyenítő váratlan csavar: a Prime Videón látható új Mr. és Mrs. Smith ugyanis

nemcsak Brangelina filmjét veri kenterbe, de a mai sorozatdömpingből is messze kiemelkedik.

Gloverék szériája először is nem az, aminek látszik. Nem folytatás, nem előzmény, nem spin-off, annyi köze van csak a 2005-ös filmhez, amennyi annak volt az azonos című 1996-os sorozathoz – nem sok. Az alaphelyzet hasonló, de csak nagyjából, mert amíg Jolie és Pitt bérgyilkosai véletlenül sodródnak egymás mellé, és fogalmuk sincs arról, hogy valójában kollégák, akik egy rivális cégnek dolgoznak, a szériában egy titokzatos szervezet boronálja össze az álláshirdetésre jelentkező két főszereplőt. Nem derül ki, pontosan kit szolgálnak, vagy, hogy miért pont nekik kell eljátszaniuk egy házaspár szerepét, és az sem világos, elvárja-e tőlük a vezetőség, hogy a munkaidőn kívül is egy párt alkossanak. A főnökükkel sem találkoznak, egy titkosított chatcsatornán érkeznek az instrukciók, és ha elbukják az adott küldetést, kapnak egy rossz pontot. Ha összegyűlik a három figyelmeztetés, akkor vélhetően nemcsak a munkájuktól, de az életüktől is elbúcsúzhatnak.

Doug Liman filmje a hasonló premisszából egy olyan akcióvígjátékot kerekített ki, amelyben a házastársi torzsalkodás jelentette a fűszert – az új Mr. és Mrs. Smith ehhez képest egy olyan párkapcsolati dramedy, amelyben a többi műfaji elem csak jelzésértékű. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy hiányoznának a szériából az akciójelenetek, sőt, hol New York utcáin, hol egy alpesi síparadicsomban, hol a dzsungelben, hol a Comói-tó partján zajlanak a látványos üldözési jelenetek és a tűzpárbajok. A küldetések ezzel együtt is csak illusztrációs célokat szolgálnak, hogy lássuk, milyen nehéz egy nemzetközi kém/ügynök/bérgyilkos-pár kenyere, vagy mint a Párterápia című részben, kizárólag a páros kapcsolatának megromlását modellezik velük. Minden epizódban más és más feladatot kell végrehajtaniuk, de hogy kik a célszemélyek vagy a riválisok, az nem derül ki, és se klasszikus főgonosz, se egész évadon átívelő szál nincs.

Ami van helyette: izgalmas és hiteles párkapcsolati dinamika, és független filmeket idéző intim hangvétel. John és Jane pont úgy beszélnek egymással, mint a hús-vér emberek, és leszámítva azokat a pillanatokat, amikor bombát kell célba juttatniuk vagy hullát feldarabolniuk, úgy működnek ők is, mint egy hétköznapi pár. Az epizódok közt néha hetek, hónapok telnek el, így gyorsított tempóban figyelhetjük, amint átmennek a klasszikus párkapcsolati fázisokon. Az idillikus első hetekben csak a szépet látják egymásban – viccesen életszagú az a jelenet, amelyből kiderül, hogy Jane nem mer szellenteni John előtt –, majd fokozatosan kiütköznek a habitusbéli különbségeik. Először csak a banális apróságok idegesítik őket a másik viselkedésében, majd a komolyabbak is ("minek kell naponta ötször felhívni az anyádat?"), végül jön a szakmai és a hagyományos féltékenység is.

Gloverék nyilván nem bergmani mélységekig ásnak le a karakterek pszichéibe, egy ügyes csavarral mégis izgalmassá tudják tenni a főszereplők közti dinamikát. Megfordítják a nemi sztereotípiákat, a filmmel szemben náluk Mr. Smith az, aki extrovertáltabb és érzékenyebb, míg a szociopata hajlamokat mutató Jane nem tud igazán megnyílni, és a terepen is ő az, aki lelkiismeret-furdalás nélkül húzza meg a ravaszt. A Mr. és Mrs. Smith fő kérdése így nem az, hogy ki áll a titokzatos szervezet hátterében, vagy hogy mire megy ki a játszma – az talán a folytatásban kerülhet fókuszba, ha lesz második évad –, hanem hogy működhet-e egy olyan házasság a hétköznapokban, amelyben ennyire mást gondol a két fél a párkapcsolatról, a karrierről vagy a családról.

Egy ilyen dilemmára épülő sorozat pedig csak akkor lehet sikeres, ha elhisszük a karaktereket, és együtt tudunk velük menni. A Mr. és Mrs. Smith ilyen sorozat, Donald Glover és Maya Erskine közt olyan tökéletesen működik a kémia, hogy utólag már semmi okunk nincs arra, hogy Waller-Bridge visszalépése miatt sajnálkozzunk. Helyette is jut minden epizódra egy-egy vendégsztár John Turturrótól Paul Danón át Ron Perlmanig, az eredeti helyszíneknek köszönhetően pedig egy James Bond-film látványvilágával vetekszik a produkció, vagyis sikerült az elvárásokat minden szempontból túlszárnyalni.

Nyereségvágyból elkövetett, rutinszerű bőrlehúzás helyett egy szellemes és okos presztízssorozatot kaptunk.