A Marvel-filmekről és sorozatokról szóló kritikák első számú szabálya: szóvá kell tenni már a bevezetőben, hogy sajnos „futószalagon” és „egy kaptafára” készülnek ezek a produkciók, hozzátéve, hogy az aktuálisan tárgyalt filmnek / sorozatnak azért van valamilyen újszerű eleme. Például egynél több Pókember szerepel benne (Pókember: Nincs hazaút), az MCU-ból eddig hiányzó műfajokkal flörtöl (Amerika Kapitány: A tél katonája, Shang-Chi és a tíz gyűrű legendája) , vagy mondjuk a korábban még fehér foltnak számító fekete kontinensen játszódik (Fekete Párduc).

A Disney+ hatodik Marvel-szériája viszont tényleg új utakra merészkedik. Amíg az elődök (sorrendben: WandaVízió, A Sólyom és a Tél Katonája, Loki, Mi lenne, ha…?, Sólyomszem) olyan hősökre és antihősökre építhettek, akiket a Marvel Moziverzum már bevezetett és népszerűvé tett, addig a Holdlovag alkotóinak hasonló védőháló nélkül kellett egy új karaktert bemutatniuk. Mindezt ráadásul egy olyan világban, amelyben az MCU korábbi eseményei és jól ismert figurái még utalásként sem jelennek meg.

A civilben Mark Spector néven ismert (anti)hős képregényes formában természetesen már régóta létezik, 1975-ben debütált a Werewolf by Night 32. számában, majd 1980-tól önálló sorozatot kapott. Ismertsége nem mérhető az A-kategóriás szuperhősökéhez, de így is népszerű figurának számít, csak nem annyira, hogy a tévés verzióban bárki eljátszhatná. Erre a feladatra olyasvalakit kellett találni, akinek van franchise-tapasztalata, és fajsúlyosabb filmekben is bizonyította már színészi kvalitásait. A Star Warst és a Dűnét is megjárt Oscar Isaac ezeknek a paramétereknek tökéletesen megfelel, és az ellenlábasát alakító Ethan Hawke is hasonló kaliber, az előjelek így aztán több mint biztatóak voltak.

A nyitó epizód is erősen indul, láthatjuk, ahogy Isaac karaktere ébredés után leveszti a bokájáról a kötelet, amivel az ágyhoz kötötte magát, majd elindul az Anker közben található lakásából a munkahelyére, a Szépművészeti Múzeumba. A helyszín valójában persze a Budapest által (kiválóan) alakított London, Isaac pedig egy Steven Grant nevű, visszahúzódó kisembert játszik, aki az egyiptomi kultúrára szakosodó múzeum ajándékboltjában dolgozik, és a kollégái ott törlik bele a lábukat, ahol és amikor csak akarják. A férfit emellett fura látomások (?) gyötrik, egy alpesi országban tér magához, ahol Arthur Harrow szektavezér és emberei azt követelik tőle, hogy adjon vissza egy bizonyos szkarabeusz ékszert. A rejtélyes tárgy tényleg nála van, de mielőtt odaadhatná, eszméletét veszti, és amikor magához tér, már csak a támadók hulláit tudja megszámolni.

Az első rész még nyitva hagyja, hogy az események hány százaléka játszódik a főhős fejében, és mennyi belőle a valóság, de a folytatásból kiderül, amit a képregény olvasói már tudnak: Steven személyiségének van egy másik fele, az amerikai Marc Spector, aki annak idején elvállalta, hogy az egyiptomi holdisten, Honszu földi avatárja lesz. Az egyesség értelmében emberfeletti erőre tesz szert, cserébe el kell fogadnia, hogy nemhogy fizetett szabadság és SZÉP-Kártya nem jár neki, még állandóan rendelkezésre is kell állnia – például most, amikor Honszu korábbi avatárja, Harrow abban mesterkedik, hogy Ammit istennőt feltámasztva drasztikus eszközökkel tisztítja meg az emberiséget a gonosztól. Spector belemenne a kalandba, Steven viszont retteg az erőszaktól, de hiába szerzi vissza az irányítást a teste felett, már nem tud kimaradni az eseményekből.

A Holdlovag showrunnere, Jeremy Slater bevallottan Az elveszett frigyláda fosztogatóinak hangvételét akarta megidézi, megfejelve a Szellemirtók humorával, és közben állítólag arra is ügyelt, hogy a főhős disszociatív személyiségzavarát hitelesen mutassa be. A széria ennek megfelelően pont olyan, mintha az Indiana Jones átlagosnál fantáziátlanabb tévés verzióját keresztezték volna egy Dr. Jekyll és Mr. Hyde adaptációval, amelyben a korszellemnek – és a korábbi Marvel-sorozatoknak megfelelően – kiemelt szerep jut egy női karakternek is. Marc felesége, Layla, akinek a létezéséről Steven kezdetben természetesen nem is tud, Lara Croftot megszégyenítő ügyességgel rabolja a sírt, és a sír széléről is neki kell több alkalommal visszarángatnia a főhőst.

A May Calamawy által alakított, tűzrőlpattant régésznő elvileg a sorozat íróinak kreálmánya – a gyakorlatban a Scarlet Scarab nevű képregénykarakter nemcserés verziója –, de nem ez az egyetlen pont, amelyben eltérnek a rajzolt eredetitől. Holdlovag a képregényekben leginkább Batmanhez hasonlít, nappal és civilben ő is milliomos playboy, este pedig önjelölt bűnüldöző, a különleges képességeinek hiányát pedig különféle kütyükkel ellensúlyozza. Isaac Holdlovagja ehhez képest mintha túlvilági erő birtokában lenne (a végén még – SPOILER - repül is), és személyiségének egyik verziója sem olyan nyámnyila, mint Steven.

A sorozat a szuperhősködést is a minimumra szorítja, nincsenek tele grandiózus összecsapásokkal az epizódok, sőt, több olyan rész is van, amelyben a Holdlovag meg sem jelenik. A CGI-ütközetek visszaszorításáért nem kár, dicséretes is, hogy mertek szakítani a formulával az alkotók, Marc és Steven pszichológiai cicaharca viszont annyira sajnos nem érdekes, mint amennyi játékidőt szentelnek neki. Nincs kizárva, hogy az írók a kortárs szuperhősök káros macsóságát akarták kommentálni azzal, hogy a főszereplő agresszív énjéhez társítottak egy „safe place személyiséget”, ami papíron frappáns gondolat, a megvalósítás viszont Oscar Isaac minden tehetsége ellenére sem elég kreatív vagy vicces.

Így aztán amennyire szórakoztató helyenként, annyira frusztráló élmény is a Holdlovag. Hiába imponálóak az ambíciói, hiába kiváló a színészgárdája, a középszerű írói megoldásai miatt nem emelkedik ki a Marvel-szériák mezőnyéből, de ami a legnagyobb hiányossága, hogy

a főhőséhez hasonlóan nincs igazi identitása.