Jesse Eisenberg gyakran játszik lúzert, de a netflixes The Art of Self-Defense-ben azt a vesztest játssza, aki a karate segítségével képes azzá válni, amitől mindig is rettegett. Ki mondta, hogy önmagunk keresése nem lehet véresen izgalmas?
Lehet szeretni vagy nem szeretni Jesse Eisenberget – merthogy akinek szimpatikus, az is biztos kissé irritálónak tartja -, de az tény, hogy a színész elképesztő módon dolgozott meg a helyéért Hollywoodban. Ráadásul az elmúlt jópár évben rengeteget tett azért, hogy lehámozza magáról az örökké bizonytalan, csetlő-botló lúzer figuráját. Kezdte mindezt a Social Network – A közösségi hálóval (2010), majd a Szemfényvesztőkkel (2013) és a Batman Superman ellen - Az igazság hajnalával (2016), bár az utóbbi mindenki szerint ballépés volt, és bevállal olyan bizarr kísérleti filmeket is, mint az The Art of Self-Defense (2019), ami most került a Netflix kínálatába magyar felirattal, de magyar cím nélkül -, és amiben visszatér régi balfácán énjéhez, igaz, lesz a dologban egy csavar.
Casey (Eisenberg) egy félénk, magának való könyvelő, akit otthon csak egy csillogó szemű kis tacskó vár és francia nyelvleckéi, mert idővel szeretne elutazni Franciaországba. Csakhogy egy este megtámadja az utcán egy motoros banda, és félholtra verik. Ezután kezd el a közeli dodzsóba járni, hogy megtanuljon karatézni, és, ahogy azt a Senseinek (Alessandro Nivola) megfogalmazza, olyanná akar válni, akiktől eddig félt. És a legjobb helyre jött, mert ez a Sensei nem a tisztességes küzdelemben és az erőszakmentességben hisz, hanem a fájdalomban és a vérre menő küzdelemben, és örömmel vág bele Casey átformálásába. Hol megalázza, hol motiválja, hol kivételez vele, hol megkérdőjelezi a férfiasságát, és mire kimondanánk, hogy „karakterfejlődés”, Casey már heavy metált hallgat és a francia helyett németül tanul, méltó ellenfele lesz más tanítványoknak, és talán még a dodzsó egyetlen nőjének (Imogen Poots) figyelmét is felkelti.
Riley Stearns úgy közelíti meg a történetét, mint egy groteszk drámát, ha úgy tetszik, olyan ez, mint egy Kafka mű extrém, modern változatát. Helyszínei nem tűnnek valóságosnak, hősei olyan mondatokban beszélnek, amiket a mindennapok során aligha használunk, állításaik sokszor tartalmaznak önellentmondásokat vagy hangzatos képtelenségeket. A sensei egyik kedvenc tanítása az „ököllel rúgni és lábbal ütni”, és elhangzik az egyetlen női szereplőről, hogy „női mivolta miatt sosem lesz képes férfivá válni”, és az ilyen ökörségeket mindig halálosan komoly hangsúllyal mondják ki. Ez is a lényeg, magukat halálosan komolyan vevő, egymást manipuláló vagy manipulálni hagyó férfiak játsszák kisszerű játékaikat egy edzőterem körül, hogy a látszólag banális helyzetek a legváratlanabb pillanatban forduljanak át véres összecsapásba vagy kegyetlen leszámolásba.
A kísérletezés persze klassz dolog, de az a gond vele, hogy rendszerint félkész, papíron remekül működő ötletek esetlen egymásra hajigálását eredményezi, A The Art of Self-Defense ennél szerencsére sokkal átgondoltabb, remekül megszerkesztett, és a helyenként szarkasztikus, kaján hangnem ellenére meglepően tiszteletteljesen kezeli a témát. Nem parodizálja a küzdősportokat és az azt tanítókat és tanulókat, mindössze a feje tetejére állít egy adott helyzetet, mondván, mi van akkor, ha a tanító egy pszichopata állat, a legjobb tanítványa pedig tökéletesen alkalmatlan a tanítvány szerepére. És ezt sem úgy teszi, hogy a senseit dühöngő őrültként mutatja be, sőt! Ez a férfi mindig halk szavú, megfontolt és kimért, magabiztosságot és erőt sugároz, mint egy igazi mester, és a film legnagyobb meglepetése nem a karatézó Jesse Eisenberg, hanem ez a karaktert és az őt játszó Alessandro Nivola. Nivola igazi veterán színész, rengeteg jó filmben játszott, de csak nagyon kevés igazán emlékezetes szerepet kapott, mert érzésem szerint a legtöbb rendező nem tudja hová tenni. Főszereplőnek talán nem elég átütő, mellékszereplőnek pedig nem annyira karakteres, itt viszont igazi jutalomjátékot kapott.
Leginkább Nivola miatt érdemes megnézni a filmet, ami ugyan kicsit lassan indul, de tökéletesen építkezik és rántja be hősét egy olyan örvénybe, amelyből talán nem is akar kikapaszkodni. Itt olyan szituációkat és olyan fordulatokat láthatunk, amikre egy átlagos amerikai filmben aligha kerülhet sor, egy olyan hangulat és olyan hangnem határozza meg a történetet, amit nagyon ritkán látni, Eisenberg jól ismert lúzersége pedig bizonyos szempontból a cselekmény motorja lesz, ami önmagában sem rossz kis csavar – és senki kedvét nem veszi el a karatétól!
Értékelés: 8/10
