Egy spanyol üzletember érkezik egy meg nem nevezett afrikai országba, hogy rátaláljon egy régi barátra és elsimítson egy nemzetközi konfliktust, és közben megmenti a kedves fekete embereket - ahogy Hollywoodban szokták.
Van a hollywoodi filmeknek egy ordas nagy kliséje, amit úgy neveznek, a „fehér megmentő”, ami arról szól, hogy nincs a világon olyan probléma, amit egy talpraesett, jóképű amerikai meg ne tudna oldani, különösen az USÁ-nál fejletlenebb országokban. Amiben a jó szándékú segítőkészség gyakran egyfajta felsőbbrendűséget és lenézést takart el. Mint amikor Tom Cruise két hét alatt igazi japán harcos lett, és egymaga mentette meg a hagyományos értékeket Az utolsó szamurájban (2003), és még sorolhatnánk, de a lényeg, hogy a jelek szerint egy ilyen filmet a spanyolok is bármikor kiráznak a kisujjukból, legalábbis egy film, a Netflixen futó Egy döntés súlya erejéig biztosan.
Hősünk, Carlos (Raúl Arévalo) menő üzletember egy tökéletes élettel, sportos életvitellel, odahaza hatalmas házzal és terhes feleséggel, egy sikeresen, bár nem legtisztább módszerekkel lezárt üzlettel és egy rá váró jókora előléptetéssel. Ehhez az előléptetéshez azonban még meg kell oldania egy problémát. Az általuk képviselt olajtársaság egyik mérnökét elrabolják egy meg nem nevezett afrikai országban, a valószínűsíthető tettes pedig egy régi ismerőse. Meg kell találni az illetőt, rá kell beszélnie, hogy engedje el a mérnököt, mielőtt az ország diktátora vérfürdőt rendez: nem rendességből, hanem azért, mert akkor az ENSZ nem oldja fel az embargókat, és az olajtársaság nem kezdheti el a fúrásokat. Hősünk ismeri a terepet és az érintetteket, vannak kapcsolatai,. csak megoldja majd valahogy a dolgot, gondolják az okosok, de nyilván rosszul gondolják.
Mivel spanyol produkcióról van szó, ráadásul nem egy különösebben nagy költségvetésű filmről, ne számítsunk olyan akcióorgiára, mint a Chris Hemsworth-féle Tyler Rake: A kimenekítés, sőt, nagyon komoly akcióra se számítsunk. Részben azért, mert az túl drága lett volna, részben azért, mert Esteban Crespo rendező (Amar) inkább a régimódi politikai thrillerek útját választotta. Így aztán szépen végignézzük, ahogy különböző kapcsolatait megmozgatva Carlos egyrészt közelebb ér a régi baráthoz, másrészt szép lassan visszabontják a kedvünkért, hogy mi is köti ehhez a helyhez ezt a férfit, aki akkor még nem sikeres üzletember volt, sőt. Aztán jönnek az elkerülhetetlen bonyodalmak, és szép lassan az is kiderült, hogy az egy döntés súlya thrillernek nem olyan okos, mint amilyen lehetne – hogy csak egy példát mondjak, hogyan számíthat egy fehér pasas egy afrikai diktatúrában arra, hogy senki sem figyeli meg, merre jár és kivel találkozik.
Az a helyzet, hogy a film a témában az égvilágon semmi újat nem tud kínálni vagy felmutatni, de az, amit hoz, az nagyrészt elfogadható, de csakis egy okból. Crespo ugyanis nagyszerű főszereplőt választott. Raúl Arévalo, akit Almodovar Fájdalom és dicsőségében láthattunk legutóbb, de különben inkább vígjátékokban játszott, nagyon jól hozza ezt a szűkszavú,. elszánt és kicsit kiismerhetetlen figurát, olyannyira, hogy valamivel izgalmasabbnak tudja eladni a karaktert, mint ami valójában mögötte van – engem Sean Pennre emlékeztetett, amikor még Penn tényleg jó volt. Rajta kívül mást nem is nagyon lehet kiemelni, de ő megmenti meg a helyenként kifejezetten jól kinéző – a helyszín végig hiteles, azzal semmi baj nincsen -, máskor néha egészen naiv filmet, ami viszont nyelvleckének egész jó.
Más kérdés, hogy helyenként picit furcsa, hogy a fekete Afrikában spanyolul beszélnek – az egykori gyarmat Marokkó bizonyos részein az még természetes lenne, a kontinensen -, de egy műfajkísérletnek jó volt a film, mármint arra, hogy nahát, a spanyolok is tudnak ilyesmit!
Értékelés: 6/10
