A megszokottól eltérően ezúttal nem kritika formájában dolgozzuk fel a szóban forgó premiert, hanem kimazsolázzuk belőle a legérdekesebb, legőszintébb, legmegrázóbb, leginkább szívbe markoló vallomásokat. Azt ugyanakkor előrebocsátjuk, hogy a Félidő kiváló portré a díváról, amit annak is érdemes megnézni, aki nem tartja magát rajongónak, mivel sok szempontból túlmutat magán, és sokat adhat bármely nézőnek.

1. A Super Bowl-os fellépés egy megalázó küzdelem, kőkemény harc volt Jennifer Lopez számára, amelynek során folyamatosan megpróbálták lenyomni.

Habár a világ felé úgy kommunikálták, milyen hatalmas lehetőség a két latin-amerikai énekesnő, J.Lo és Shakira számára, hogy a szórakoztatóipar szó szerint és átvitt értelemben is legnagyobb színpadán, azaz a Super Bowl félidejében léphetnek fel, a valóság az, hogy ez egy rendkívül megalázó húzás volt, praktikusan és az üzenetet tekintve is. Így ugyanis a szervezők azt üzenték, hogy

két latin-amerikai női előadó ér csak fel egy fehér amerikaival,

másrészt abból a szempontból is keményen kiszúrtak a sztárokkal, hogy több műsoridőt viszont nem adtak nekik, így összesen 12–14 perccel, azaz fejenként 6–7 perccel gazdálkodhattak – egy olyan produkció során, amikor minden felkért művésznek az a célja, hogy egész életművéből mutasson be egy miniválogatást.

A Félidő pedig bemutatja, hogy mikor először kezdték pletykálni, hogy Lopez lehet a 2020-as amerikaifutball-bajnokság döntőjének a fellépője, még repesett az örömtől, a próbafolyamatok végén azonban már úgy fakadt ki, hogy „a világ legrosszabb döntése volt” két embernek adni a lehetőséget. A dokumentumfilmnek pedig az adja a keretét, hogy – visszaemlékezésekkel, J.Lóval és családtagjaival, barátaival, kollégáival, egyéb szakemberekkel készült interjúkkal megtűzdelve – mindig visszatérnek a Super Bowl-félidős fellépés előkészületeinek és próbáinak dokumentálásához, amiből kiderül, milyen elkeseredett küzdelmet folytatott a színész-énekesnő és csapata a döntőt szervező NFL-lel (az USA legnagyobb amerikaifutball-szövetségével).

Egész életemben azért küzdöttem, hogy meghallgassanak, észrevegyenek és komolyan vegyenek”

– nyilatkozza a filmben Lopez, és hihetetlen látni, hogy még 50 évesen, az elért sikereivel a háta mögött is vannak olyanok, akik egyszerűen félresöprik. A művész sosem politizált, viszont mélyen elkeserítette, hogy latin-amerikai származásúként, bevándorlók már Amerikában született gyermekeként azt kellett látnia, hogy az elnöke falat épít az országa és Mexikó közé, és a bevándorlókkal érkező gyerekeket nemcsak elszakítják a szüleiktől, de konkrétan ketrecbe zárják.

Super Bowl-os produkciójába tehát bele akarta fogalmazni mindazt, amit ezzel kapcsolatban érez (lásd például a szimbolikus „fényketreceket”, az abban kuporgó, a világ kislányait jelentő mindenféle rasszú kislányokkal és a jövő generációjával, azaz saját lányával, Emme-vel közösen elénekelt, szintén fontos jelentéssel bíró Let’s Get Loudot), az NFL jórészt Trump-szavazó, republikánus tulajdonosai viszont folyamatosan megpróbáltak betartani neki (letiltották például a show egyes elemeit). J.Lo azonban végig kőkeményen küzdött, hogy elérje, amit akar, amit felemelő látni; ezenkívül szép keretet alkot ezzel a méltatlan bánásmóddal az is, hogy a film végén azt láthatjuk: Lopez az egyik előadó az új elnök, Joe Biden beiktatási ceremóniáján.

2. Keserves csalódás volt, hogy élete alakítását még csak nem is jelölték Oscarra

Annak ellenére, hogy korábban lett színész, mint énekesnő, és már a nagy áttörést meghozó Dalok szárnyán című életrajzi drámában is kimagasló alakítást nyújtott, amit olyan, szintén kiemelkedő munkák követtek, mint a Mint a kámfor, A sejt vagy a Most már elég, Jennifer Lopezt sosem vették komolyan színészként: énekesként Grammy-díjak tucatját nyerte, de több mint 20 év és úgy 25–30 filmszerep kellett hozzá, hogy a Dalok szárnyán után megkapja második Golden Globe-jelölését.

És miközben A Wall Street pillangói című 2019-es filmjével (amelyben nemcsak szerepelt, de ő volt az egyik producer is) sorra kapta az elismeréseket Amerika legfontosabb fesztiváljain, a filmes szaksajtó pedig nemcsak a jelölések, de az Oscar-díjak egyik legkomolyabb esélyeseként emlegette, az Akadémia 2020 elején még csak nem is jelölte Lopezt a legjobb női mellékszereplő kategóriában

Ritkán láttam a vásznon olyat, mint én”

– vallja be J.Lo a Félidőben, amikor a filmmusicalek, azon belül is a West Side Story és a hozzá hasonlóan Puerto Ricó-i származású Rita Moreno iránti rajongásáról beszél. A Netflix dokujának pedig minden másodpercéből kitűnik, hogy személyes pályája során a művész mindig is egy egész etnikai kisebbségi csoportot képviselt, és hogy mennyire fontos volt és fontos még most is a számára, hogy latin-amerikai nőként megmutassa a többi latin-amerikai nőnek (és főleg kislánynak), hogy van lehetőségük a kitörésre. A Wall Street pillangóival kapcsolatban pedig azért hitte el, hogy van esélye az Oscarra, mert tényleg ez áradt felé mindenhonnan a sajtóból.

És amikor végül még a jelölésig sem sikerült eljutnia, azzal úgy érezte, cserben hagyta saját csapatának tagjait és közvetlen kollégáit is, mert ők is számítottak a diadalra. Nagyon szép és emberi, hogy a Félidőben a színésznő megnyúlt arcát is megmutatják, amikor kiderül, hogy nem ő kapta a legjobb női mellékszereplőnek járó Golden Globe-ot, majd nem csinálnak titkot akkor sem az elkeseredéséből, amikor az Oscar-jelölések reggelén az is kiderül, hogy mellőzte az Akadémia. A dokumentumfilmben a jelek szerint nem kozmetikázták a sztár érzéseit – vagy ha igen, azt oly módon tették, hogy még így is tetemes mennyiségű őszinte pillanat és egészen nyílt vallomás került bele.

3. Nagyon fáj neki az a rengeteg nyilvános sértés és testszégyenítés, amit karrierje során folyamatosan kapott

Innen nézve nagyon könnyű a hollywoodi sztárlétnek csak a csillogó oldalát látni, és dehumanizálni a művészeket, azaz megfeledkezni róla, hogy attól még, hogy rengeteg pénzük és jobb lehetőségeik vannak, még ők is emberek, emberi érzésekkel. A Félidő komplett válogatást nyújt azokból a nyilatkozatokból, talkshow-házigazdák által előadott mini standupokból, South Park-epizódokból és újságcikkekből, amelyekben a színész-énekesnő hangját vagy színészi teljesítményét gúnyolják,

számtalan esetben pedig egészen aljas módon a feneke méretén élcelődnek.

A dokumentumfilmnek ezen a pontján szólal meg Lopez régi-új vőlegénye, Ben Affleck, és egészen szívszorító azt hallani a szájából, hogy amikor még annak idején (a pár tagjai először 2002 és 2004 között voltak együtt) megkérdezte a szerelmétől, hogy hogy bírja ezt elviselni, ő egyszerűen azt válaszolta neki, hogy latin-amerikai nőként nem is várt mást. Ugyanakkor pontosan tudni lehet, mennyire rosszul esnek és mennyire fájnak Jennifer Lopeznek ezek a bántások, hiszen már a Vegyél el című, a sztár életével és pályájával feltűnően sok hasonlóságot mutató romkomban is majdnem szó szerint ugyanazt mondta az általa alakított karakter, mint J.Lo a Félidőben:

nagyon rossz megélni, hogy mások számára csak egy vicc vagy”.

4. Egyáltalán nem kedves ember munka közben.

Lopez 18 évesen lelépett otthonról, mert más jövőt képzelt el magának, mint az anyja, aki nem tolerálta, hogy a fiatal J.Lo hanyagolja a tanulást. A sztár azonban már akkor színésznő akart lenni, ezért miközben táncosként kezdett el dolgozni, 20 éves korától színészleckéket vett, és nagyon tudatosan törekedett rá, hogy elérje a célját. És annak ellenére, hogy emiatt szembekerült az anyjával, akivel nagyon sokat veszekedtek, a művész folyamatosan hangsúlyozza,

mennyi mindent köszönhet neki, és mennyi mindent tanult tőle – a jelek szerint főleg keménységet.

Anya a sz*rt is kiverte belőlünk”

– mondja a dokumentumfilmben Lopez, s habár nem tudjuk meg, hogy ezt átvitt értelemben vagy szó szerint kell érteni, az a Félidő több jelenetéből is kiderül: annak ellenére, hogy stábjának egyes tagjai már 20 éve együtt dolgoznak vele, azért a J.Lóval közös munka nem lehet mindig méznyalás. Lopez nem igazán törekszik rá, hogy egy produkció tervezésekor becsomagolja a mondanivalóját, és ha valami nem tetszik neki, akkor nem köntörfalaz. Nem beszél durván az embereivel, inkább csak annyira a(z egyébként közös) célra fókuszál, hogy közben nem ér rá finomkodni – szóval nem egy kedves főnök.

5. Úgy érzi, még előtte az élet.

Jennifer Lopez 2019. július 24-én ünnepelte ötvenedik születésnapját, és a Félidő a privát szülinapi bulijával kezdődik, ahol azt találta mondani:

Tényleg úgy érzem, hogy még csak most kezdődik az életem.”

Amely állítás azért elég meglepő egy ötvenévestől, hiszen az emberek ilyenkor csak igen szerencsés és igen ritka esetben mondhatják el magukról, hogy még ugyanannyi van előttük, mint amennyit már leéltek. J.Lo kijelentésével azonban bárki könnyedén tud azonosulni úgy nagyjából 35 év felett, amikor rájövünk, hogy nem leszünk örökké fiatalok, ugyanakkor bennünk van az érzés, hogy még olyan keveset éltünk, és még olyan sok mindent szeretnénk elérni, vagy egyszerűen csinálni.

Mi a magunk részéről egyre jobban tiszteljük ezt a művészt, aki egy saját magának és saját magáról készített romkom után egy dokumentumfilmben is kiköveteli magának azt a figyelmet, amit tényleg megérdemel, szóval csak annyit tudunk kívánni neki, hogy a címbeli félidő