Pont az olyan filmekre szoktuk mondani, mint a Netflix jelenleg listavezető akcióvígjátéka, hogy egynek jó, de Woody Harrelsontól akár még egy vackot is simán bevállalnék, Kevin Hart pedig egyre kevésbé idegesítő.
Meglehetősen ismert felállás, amikor egy kőkemény profinak egy igazi pancserrel kell összeállnia valamilyen cél érdekében, ami nyilván nagyon vicces feszültséget generál kettejük között. Ilyen akcióvígjáték volt a Bérgyilkos a szomszédom (2000) Bruce Willis és Matthew Perry főszereplésével, szerették is a népek, de hosszan sorolhatnánk a hasonló munkákat. Ezen persze lehet csavarni, mondjuk úgy, hogy a profi fehér, a pipogya meg fekete, és/vagy úgy, hogy a pipogyát összekeverik a profival. Na, ezzel az ördögi kombinációval rukkolt elő a Netflix új filmje, A torontói ember. Aminek eredetileg Jason Statham lett volna a címszereplője, de a kopasz angol végül úgy gondolta, tud ő ennél jobbat is, az utolsó pillanatban visszalépett, és inkább leforgatta a Fortune hadművelet - A nagy átverést Guy Ritchie-vel, az emberrel, aki felfedezte.
Statham helyére ugrott be végül Woody Harrelson, hogy eljátssza a névtelen bérgyilkost, ami azért ironikus, merthogy az ő apja, Charles Harrelson igazi bérgyilkos volt, akit egy szövetségi bíró megöléséért ítéltek életfogytiglanra, és börtönben halt meg, szívinfarktusban. A torontói férfinak egyébként nem is a gyilkolás a fő specialitása, hanem a vallatás, bárkiből bármit képes kiszedni, és mivel a híre megelőzi, néha elég csak belépnie az ajtón, hogy daloljon a szerencsétlen, és mivel szabadúszó, nem sokan ismerik az arcát. Vele ellentétben Teddy (Kevin Hart) egy csődtömeg: mindig a nagy ötletre vár, amivel majd megcsinálja magát, hogy mindig pofára essen. Aztán egyszer csak azt hiszik róla, ő a torontói férfi, és ezt mind az FBI, mind az igazi torontói férfi ki akarja használni, miközben szegény balfácán ide-oda röpköd, hogy titkos információkat szedjen ki emberekből – csak hát neki nem a kínzás az erőssége.
Ez egyszerre egy ún. buddy movie, vagyis egy furcsa barátság története, és egy félreértések vígjátéka, és őszintén szólva egyik területen sem hoz az égvilágon semmi érdekeset vagy eredetit. Ennek ellenére ezen cikk írásakor a filmes hazai Top10 élén állt a Netflix nézettségi adatai szerint, és nem teljesen érdemtelenül. Ez ugyanis egy tisztességesen megcsinált akcióvígjáték, rendesen megírt szövegekkel és jó poénokkal, illetve látványos akcióval, és közben nem veszi magát túl komolyan, nem görcsöl rá, hogy mindenáron jópofi legyen. Vannak ugyan üresjáratok bőven, és pár hónap múlva talán a film címére se fogunk emlékezni, de a lényeg az, hogy Harrelson és Hart párosa jól működik. Nem hiszem, hogy a forgatás után közös tetkót csináltattak és feleséget cseréltek, de jól kontráznak egymásra, hagyják a másikat játszani, és azt csinálják, ami jól áll nekik.
Woody Harrelson persze nem elsősorban vígjátéki színész, de van benne egy olyan csibészség, amitől ez is baromi jól áll neki, miközben nem kell levetnie a kemény csávó imidzsét, amit amúgy is rengeteg iróniával visel. Ami jó ebben a filmben, az szinte kizárólag neki köszönhető, de Kevin Hart sem rossz, elsősorban azért, mert visszafogott. Nagyrészt maga mögött hagyta a túlpörgő, magas hangon pattogó fazont, és nagyságrendekkel jobb, mint a műfajban korábban hasonló szerepet játszó, hasonló fazont hozó Chris Tucker, Orlando Jones, Martin Lawrence vagy Chris Rock. Az, hogy miért fontos, hogy a címszereplő pont torontói legyen, nem derül ki, de nagyon vicces módon előkerül a budapesti férfi is. Amikor ugyanis hősünk titokzatos kapcsolattartója úgy dönt, valaki másnak adja át az ügyet, elsőként a budapesti férfi aktája kerül elő, és a fotón egy középkorú, tök átlagos, nem igazán szimpatikus pasas látható, a kapcsolattartó pedig azonnal el is veti a lehetőséget, nyilván teljes joggal.
Értékelés: 6/10
