A német vámpírok rémesek, de a Netflix német vámpíros horrorja, a Vérvörös égbolt igazából nagyon jó, merthogy elképesztően fordulatos, egészen váratlan helyzeteket teremt és iszonyú tempót diktál.
Bár egy átlagos repülőút maga a dögunalom, a filmekben mindenféle megtörténhet fenn a magasban, például a szokásos gépeltérítés mellett lehetnek Kígyók a fedélzeten (2006), vagy gonosz manó támadhat az utasokra, mint a Chloë Grace Moretz főszereplésével készült Árny a felhők közöttben (2020), és még az is megtörténhet, hogy egy vámpír garázdálkodik, mint a német Vérvörös égboltban. Ami azért elég bizarr mutatvány!
Német vámpírfilmet mondott valaki? Mert az elég ritka madár, igaz, Friedrich Wilhelm Murnau nagy expresszionista klasszikusa, a Nosferatu - Drakula (1922) is itt született, akárcsak Werner Herzog utánlövése, a Nosferatu, az éjszaka fantomja (1979), de ezek ünnepelt művészfilmek voltak, Peter Thorwarth (Nem az én napom, A hullám) munkája pedig az akcióthriller műfajával vegyíti a horrort, igaz, van egy kis családi dráma. És rögtön itt a nagy spoiler – ami amúgy is kiderül minden leírásból, előzetesből. A kis Elias (Carl Anton Koch) anyukája, Nadja (Peri Baumeister), aki Németországból Amerikába utazik, ahol új vért és csontvelőt kap. Csakhogy az éjszakai járatot, profi terroristák kerítik uralmuk alá, és hát úgy alakulnak a dolgok, hogy anyuka akaratlanul is az események középpontjába kerül, és kénytelen azokat a bizonyos különleges képességeit bevetni, mint annak idején Liam Neeson, csak ez Nadjánál sokkal csúnyábban mutat.
A Netflix vámpírfilmjének legnagyobb erénye az, hogy teljesen kiszámíthatatlan egy, amúgy teljesen kiszámítható műfajon belül.
Azt véletlenül sem állítom, hogy az egyes fordulatokat vagy csavarokat még soha, sehol nem láthattuk, sőt, akadnak meglehetősen sablonos megoldások is. Csakhogy Thorwarth olyan gyors tempóban süti el ezeket – kezdve onnan, hogy mit akarnak valójában a gépeltérítők és hogyan akarják azt végrehajtani a vámpírlét bizony aspektusáig -, és olyan rutinosan építi őket egymásra, hogy ettől az egész iszonyatosan felpörög és az is meglepővé válik, ami önmagában biztosan nem lenne az. Ez a talán kissé túlzó kétórás játékidő legvégéig kitart, bár néha annyira magas a fordulatszám, hogy amit látunk, az önmaga paródiájává válik attól a ponttól kezdve, hogy a vérontás elér egy kritikus szintet.
Valaki paródiát emlegetett? Ha van a filmnek hibája, az leginkább a humor hiánya, bár ezt javarészt elfedi az őrült tempó és a kreativitás, és az, hogy néhol átmegyünk érzelgősbe. Például flashbackek során ismerjük meg Nadja egykori normális életét és azt, hogyan lett olyan, amilyen. Bár valóban indokolt lehet némi háttérsztori, nekem úgy is működött volna a dolog, ha két mondatban összefoglalják egy indokolt ponton, így viszont újra és újra megtorpan a cselekmény, illetve megtörik a hangulat, mert ugye az az alapkoncepció, hogy minden egyetlen repülőgépen, odafent a magasban játszódik, ahol az utasok csak önmagukra számíthatnak. Sebaj, addig is elég durva az, amit látunk, a teljesen más műfajú filmekből ismert Peri Baumeister (Készen állsz Helenre?, Orosz diszkó), aki egyébként sokban emlékeztet Noomi Rapace-ra, jól hozza a szó szerint kettéhasadó személyiségű nőt, akinek minden percét elemészti a benne lévő gonosz elleni harc, megkapjuk a német Alexander Scheert az elmúlt hónapok legelvetemültebb rohadékjaként, illetve a B-filmek királyát, Dominic Purcellt a gépeltérítők vezéreként. Mi kell még? Mondjuk egy elképesztően jó poszter?
Értékelés: 8/10
