Ha már nagyon unod a szuperhősöket, akkor pont neked való ez a sorozat – ezzel a ki nem mondott, de  a marketinganyagok által erősen sugallt üzenettel startolt el 2019 nyarán A fiúk, a nézők pedig vették a lapot, és rekordgyorsasággal emelték pajzsra Garth Ennis képregényének adaptációját. Azóta kijött még két évad – a harmadiknak most lett vége –, és a sorozat továbbra is az Amazon Prime legértékesebb brandjének számít.

A címe alapján Eric Kripke szériája lehetne egy bentlakásos intézetben játszódó realista dráma is, de a szuperhősdömping ellenszereként ajánlott produkció természetesen szintén egy szuperhőssztori – egy kis, illetve elég nagy csavarral. Az unortodox szuperhősök ötlete nem új, Garth Ennis 2006 és 2012 közt futó képregénye is már olyan elődökre épült, mint Alan Moore és Dave Gibbons legendás Watchmenje vagy az 1996-os Kingdome Come. Mindegyik abból az alapfeltevésből indul ki, hogy

a szupererőhöz nem mindig jár jól szuperáló morális iránytű.

Rossz útra tévedt hősök persze a „hagyományos” szuperhősképregényekben is vannak bőven, de ők általában csak kijavítandó hibák a mátrixban.

A fiúk ezzel szemben felteszi a kérdést, hogy milyen lenne egy olyan világban élni, ahol a szuperhősök semmiben sem különböznek a magukat kifelé angyalnak mutató, de amúgy velejéig korrupt politikusoktól. Az alaphelyzet, leszámítva azt az apróságot, hogy genetikailag felturbózott mutánsok a főszereplők, valójában elég realista, mert ha feltételezzük a létezésüket, akkor azt is el kell hinnünk, hogy az emberfeletti erőnek az emberfeletti egó a mellékhatása, a hatalom és a népszerűség elvesztésének lehetősége pedig ijesztőbb számukra bármilyen szupergonosznál. Hihető az is, hogy a szuperemberek nem partizánakciókat vezényelnek le, hanem egyetlen, a nagypolitikával és a médiával összefonódott megavállalat irányítása alatt állnak – sőt, ahogy az az első évad végére kiderül, a Vought International nemcsak a munkáltatója, de a gyártója is a „szupereknek”.

Ennis képregénye, illetve Kripke adaptációja nem is csinál titkot belőle, hogy minden egyes karaktere megfeleltethető egy vagy több szuperhőstípusnak, kezdve a Flash-klón X-pressztől az Aquaman-paródiának is beillő A Mélységen át a főgonosz Hazafiig, aki olyan, mintha Superman és Amerika Kapitány groteszk szerelemgyereke lenne. Az ellenpólust a Billy Butcher által vezetett önkéntes igazságosztók, a „Fiúk” képviselik, akik személyes tragédiáikat akarják megtorolni a szupereken, illetve a Vought vállalaton, miközben a megszállottságuknak köszönhetően nemcsak a törvényeket, de sokszor saját morális gátjaikat is átlépik.

A fiúk cselekménye helyenként egy dél-amerikai szappanoperáénál is sűrűbb,

ami jól áll neki, az írók ugyanis kiválóan zsonglőrködnek a szálakkal, és képesek egyszerre több főszereplőt is a fókuszban tartani. A széria motorja papíron Butcher és Hazafi szembenállása, a két alfahím sok szempontból egymás tükörképe, és előre borítékolható, hogy az ő összecsapásuk lesz az utolsó évad egyik csúcspontja, de legalább ennyire hangsúlyos Hughie és Annie, azaz Csillagfény karaktere is. Mindketten kívülállóként csöppennek bele az eseményekbe, a néző rajtuk keresztül csodálkozhat rá, hogyan működnek a Fiúk, illetve a Vought cég elitalakulata, a Hetek, miközben a romantikát is ők biztosítják.

Az első évad mintaszerűen vezette be a főszereplőket, felrajzolta a csoportdinamikát mindkét oldalon, és a nyolc epizód végére a szuperek igazi eredettörténete is feltárult. A folytatásban még személyesebbé vált Butcher és Hazafi különharca, miközben Viharfront személyében érkezett egy új főgonosz, és a Vought cég további disznóságai is napvilágra kerültek.

A két év kihagyás után érkező harmadik évad nem pont ott folytatja, ahol az előző, mert közben eltelt egy év. A helyzet kevésbé robbanásközeli, a Fiúk már nem menekülnek a törvény elől, sőt nem hivatalosan a Szuperhősügyi Hivatalnak dolgoznak, az önjáróvá vált szuperek lekapcsolásában segédkeznek, míg a Csillagfénnyel való kapcsolatát már nyilvánosan is vállaló Hughie ténylegesen Victoria Neuman hivatalának alkalmazottja. Butcher ugyanakkor nem tett le arról, hogy levadássza a legnagyobb vadat, Hazafit, és reményei szerint ehhez meg is találhatja a megfelelő fegyvert, ha rájön, hogyan halt meg a Hetek előző vezetője, Katonasrác.

Ha valamivel, akkor

kifinomultsággal ebben az évadban sem lehet az alkotókat vádolni.

Amíg a Marvel vagy a DC produktumai csak óvatosan mernek kikacsintani a saját univerzumukból, addig A fiúk stáblistájára hiába van kiírva, hogy „minden hasonlóság a valósággal csak a véletlen műve", egy pillanatig se gondolják komolyan. Ez a világ tényleg a kortárs Amerika torz tükörképe, csak itt nem a legjobb énekeseket keresik az American Idolban, hanem a Hetek új tagjait az Amerikai Hős című show keretében, de a Pepsi elhíresült tüntetéses reklámja vagy a sztárok kínos Imagine-videója is kap egy komoly fricskát.

A nárcisztikus pszichopata Hazafi egyértelműen a Donald Trump-i kottát követi, amikor rájön, hogy felesleges minden szavát megválogatnia a médiában, és nem kell a hagyományos politikai szabályok szerint játszania, mert nyugodtan lehet önmaga is, a nép díjazni fogja – pláne a rozsdaövezetben élő fehér férfiak. A széria nyers stílusához, az explicit erőszakhoz és a harsány humorhoz papíron passzol ez nyíltság, és eddig többnyire jól is állt neki – a Trump-áthallás akkora ziccer, hogy bűn lett volna nem leütni –, az új évadban viszont mintha eltolódtak volna az arányok. A nyolc epizód során szinte az összes aktuális közéleti diskurzus hívószavai előkerülnek, legyen szó, rasszizmusról, BLM-ről, feminizmusról, „toxikus maszkulinitásról”, de ezeket mindenféle csomagolás nélkül teszik bele a (pozitív) szereplők szájába.

Ugyanígy az évadon átívelő apamotívum is lehetett volna árnyaltabb, kis túlzással nincs olyan (férfi) szereplő, akiről ne derülne ki, hogy az apja nyomorította meg az életét, hogy aztán felnőve ő maga is ezeket a káros mintákat örökítse tovább. Pszichológiai szempontból nyilván stimmelnek ezek a diagnózisok, az üzenet tartalmába is nehéz lenne belekötni, de azt fel lehet róni az alkotóknak, hogy

a felvilágosító üzemmódba kapcsolással némileg kilúgozták a vagányságot a sorozatból,

pláne, hogy a fináléban – hasonlóan a Stranger Things 4.évadához – ők sem mernek semmilyen komolyabb áldozatot meghozni, és oda kormányozzák vissza a történetet, ahonnan elindult.

Mindez nem jelenti azt, hogy A fiúk ne lenne még mindig átkozottul szórakoztató. Kripke pontosan tudja, hogy minden epizódban szállítania kell legalább 1. db WTF-pillanatot, legyen az bizarr polipszex, vicces trancsírozás vagy egy váratlan kórházi musicalfantázia – és szállítja is üzembiztosan. A technikai kivitelezést tekintve továbbra is világszínvonalú a széria, az összecsapások vetekednek a MCU-ban látottakkal, a castingot illetően pedig képtelenek hibázni az alkotók. Katonasrác szerepére azt a Jensen Acklest választották, aki egy alternatív univerzumban legalább annyira jó Amerika Kapitány lehetett volna, mint Chris Evans, de a show-t ezúttal is az elképesztő energiával gonoszkodó Anthony Starr lopja el a teljesen bekattant Hazafi szerepében.

Lehet, hogy A fiúk a szuperhősfilmek szatírájaként indult, de mostanra túlnőtt azon, hogy másokhoz mérje magát, és a saját jogán lett belőle a műfaj egyik csúcsterméke.

Önálló világot teremtett, és már idézőjelek nélkül is működik. A tét mostantól kezdve az, hogy ne essen bele ugyanazokba a hibákba, mint azok a produkciók, amelyeknek az indulásakor tükröt tartott.