Az új Top Gun már a bemutatója előtt rekordot döntött. Arra talán már volt precedens, hogy egy film négy évvel a forgatás megkezdése után kerül csak moziba, de arra nem, hogy egy folytatásra 36 évet kelljen várni. A valódi csoda mégis az lett volna, ha a Top Gun: Maverick nem készül el, az 1986-os eredeti kultikus státusza garantálta, hogy a franchise-lázban égő producerek előbb vagy utóbb megpróbálják bekurblizni a nosztalgiarepülőt.

A trendnek neve is van, legacy sequelnek (vagy requelnek) hívjuk azokat a filmeket, amelyek folytatások és soft-rebootok egyszerre, azaz úgy folytatják a franchise-t, hogy fiatalabb karakterekre koncentrálnak, de azért a régi sztárok is feltűnnek hangsúlyos mellékszerepekben – lásd a friss Star Wars-trilógia, a Jurassic World, a Szellemirtók: Az örökség vagy az új Sikoly esetét. Az eredeti tervek szerint az új Top Gun is ezt a kottát követte volna, a történet Christopher McQuarrie által jegyzett első vázlatában Tom Cruise karakterének még csak kisebb szerep jutott. Majd ugyanezzel a lendülettel át is írták a forgatókönyvet, amikor rájöttek – vagy Tom Cruise segített nekik rájönni –, hogy

Tom Cruise olyan, mint Baby a Dirty Dancingben: senki nem ültetheti a sarokba.

És egyetlen mondatban összefoglalva ez a Top Gun: Maverick teljes szinopszisa is. A történet szerint Pete „Maverick” Mitchell még mindig tesztpilótaként repked az amerikai haditengerészet szolgálatában, ahelyett, hogy admirálisként vagy tábornokként tervezgetné a nyugdíj utáni napokat egy légkondicionált irodában. Felesége, gyereke, kutyája, macskája nincs, cserébe még mindig ugyanolyan forrófejű, mint harminc éve, sikerül is megsemmisítenie egy többmilliárdos csúcsgépet, ami a karrierje végét is jelenthetné, de ahogy ez ilyenkor megszokott, kap még egy utolsó feladatot. Régi riválisa, Tom "Iceman" Kazansky azzal bízza meg, hogy a fiatal Top Gun pilóták elitcsapatát készítse fel egy igazi mission impossible-re – egy urándúsítást folytató latorállam bázisára kell csapást mérniük.

A folytatás fókuszában állhatna az a dilemma is, hogy a szuperdrónok korában szükség van-e még egyáltalán hús-vér emberekre a pilótafülkében, pláne az olyan Maverick-féle őskövületekre, akik a szabályzat helyett az ösztöneikre hallgatnak, és a feletteseik parancsait is inkább csak ajánlásként kezelik. Ezt a témát is megpendíti a film, de Maverick öröksége, kompetenciája egy pillanatra sem kérdőjeleződik meg, még mindig ő a levegő ura, és a fiatalok is legendaként tekintenek rá. A film érzelmi magját valójában ugyanaz adja, mint az eredeti Top Gunét, Maverick traumája, amelyet legjobb barátjának és bajtársának, Nick „Goose” Bradshaw-nak a halála okozott. A klasszikus hollywoodi fordulat szerint most újra szembe kell néznie a múlttal, mert az egyik diákja nem más, mint Bradley „Rooster” Bradshaw, azaz Goose fia – Miles Teller tökéletes választás volt a szerepre –, aki máig nem tudott megbocsátani neki.

A sztori pont olyan mezítlábas, mint amilyennek hangzik, minden epizódja a várakozások szerint alakul, Joseph Kosinski filmje emellett elköveti a requelek ősbűnét, a klasszikus jelenetek újraforgatását is. Igaz, ezúttal nem röplabdáznak a tengerpart homokjában az olajos testű kadétok, hanem a tojáslabdát dobálják lassított felvételeken, a kocsmajelenetben viszont még arra sem vették a fáradtságot az írók, hogy ne ugyanazt a dalt énekeltessék el a szereplőkkel, mint 36 éve. Megkapjuk most is a karót nyert, humortalan parancsnokot (Jon Hamm), a fiatal Mavericket és Icemant egyszerre megidéző vakmerő és arrogáns macsót (Glen Powell), és a kötelező, de felesleges szerelmi szálat is (Jennifer Connelly).

A Top Gun: Maverick a vastagon fogó indigó ellenére mégis piszok jó szórakozás.

Hogy miért? Egyfelől nem akarja többnek hazudni magát annál, mint ami, és mert olyan lehengerlő pofátlansággal dagonyázik a nosztalgiában, hogy az már művészet. Másrészt mert minden szempontból látványosabb, izgalmasabb és átélhetőbb, mint az eredeti. Tony Scott filmje csöpög a tesztoszterontól és a kúlságtól, több naplementés háttérkép van benne, mint Michael Bay teljes életművében, és közben a végig a giccshatáron egyensúlyoz – ezért szeretjük, és ezért működött egész estés toborzóvideóként, de komolyan venni nem nagyon lehet. A Top Gun: Maverick vizualitása talán kevésbé unikális, cserébe viszont sokkal jobban hasonlítanak a szereplői hús-vér emberekre, és ami legalább ennyire fontos, az akciójelenetek is maximálisan hitelesek.

A karrierjét a CGI-alapú Tron: Örökségével indító Joseph Kosinski rendezőnek ezúttal – Tom Cruise óhaját teljesítve –, a digitális trükkök minimalizálásával kellett dolgoznia, vagyis zöldhátterezés helyett tényleg igazi F-18-asokban röpködtek a színészek, ahol a direktori instrukciók alapján maguk vették fel a jeleneteket a „rec” gomb megnyomása után. És ez most kivételesen nem a szokásos PR-maszlag része, nem (csak) szimbolikus jelentősége van a légi felvételek hitelességének, de látható is a színészek arcán az élmény valódisága. Nem utolsó szempont az sem, hogy amíg az első részben a légi csaták sokszor követhetetlenek voltak, a Top Gun: Maverickben mindig egyértelmű, hogy ki, mikor, merre és mit csinál a pilótafülkében. A küldetés részleteit ráadásul annyiszor elmagyarázzák, hogy a fináléra már a nézők is pontosan tudják, hogyan lehet teljesíteni a pályát – ami viszont egyáltalán nem csorbítja az élményt, sőt

a Maverické a filmtörténet egyik legerősebb repülős akciójelenete,

ami nyugodtan odatehető a Star Wars – Egy új remény legendás fináléja mellé, már csak nyilvánvaló (és elég szemérmetlen) dramaturgiai hasonlóságok miatt is, itt pedig az IMAX-formátum miatt még lélegzetelállítóbb a látvány.

A legnagyobb különbség a 86-os eredeti és a folytatás közt mégis az, hogy amíg az eredeti a reagani Amerika és a haditengerészet dicsőségét hirdette, addig a folytatásban nem lobognak (annyira) a csillagsávos zászlók, az ellenség is arctalan, és még az identitáspolitika is takaréklángra van tekerve – az új csapat „színesebb” mint a régi, női pilóták is vannak, de nincs túlhangsúlyozva ez az aspektus. A Top Gun: Maverick ehelyett magáról Tom Cruise-ról szól, és arról, amit a személye képvisel.

Cruise 1986-ban még csak egy feltörekvő hollywoodi reménység volt a sok közül, és egyáltalán nem ambicionálta az akciósztárságot. A Top Gunt sem akarta elvállalni, de a legenda szerint Jerry Bruckheimer producer felküldte repülni egy F-14-es Tomcattel, és annyira rákapott az adrenalin ízére, hogy onnan már nem volt visszaút. A színész neve mostanra összefonódott az akció-franchise-okkal, képzett vadászpilótának számít, és saját maga végzi a kaszkadőrmutatványait. Idén tölti a hatvanat, és egyelőre nem úgy tűnik, hogy hajlandóságot mutatna a műfajváltásra vagy csak az öregedésre. Ugyanazt csinálja, mint tíz, húsz vagy harminc éve, és ha producer-instruktorként át is adja a tudását a fiataloknak, arra még nincs felkészülve, hogy hátrább lépjen – inkább a frontvonalból mutatja a példát.

Az új Top Gun az igazi Maverick, azaz Tom Cruise és a kézműves blockbusterek ünneplése, a sikere pedig bizonyíték rá, hogy az utolsó mozisztár továbbra sem követni, hanem diktálni akarja a trendeket.