Judd Apatow korunk vígjátékkirálya, de most egy nagyon személyes, és sokszor inkább drámába hajló darabbal rukkolt elő, amelynek főszereplője, Pete Davidson tulajdonképpen önmagát játszva néz szembe a múltjával.
Valószínűleg kevesen ismernék Pete Davidson nevét, ha történetesen nem járt volna napjaink egyik legnépszerűbb popüdvöskéjével, Ariana Grandével, és nem kapta volna fel szakításukat a bulvársajtó. Persze, Davidson letette a névjegyét a legnépszerűbb amerikai szórakoztató műsorban, az ikonikus Saturday Night Live-ban, ahol leginkább önironikus megjegyzéséivel és szarkazmusával hívta fel magára a figyelmet, de ki tudja, felfedezi-e őt magának a rendező, Judd Apatow, ha nincs a szakítással járó felhajtás. De felfedezte, és a dologból mindketten nagyon jól jöttek ki.
Apatow azért lett fogalom és egyfajta márkanév a vígjátékok világában, mert a főhősei nem a jóképű srácok, hanem azok a lúzerek, akik eddig csak a jóképű srácok vicces, balfék spanjai lehettek. Merthogy az a helyzet, hogy sokkal többen vannak azok, akik nem érzik azt, hogy a világ császárai, hogy minden szombaton megnyerik a lottó ötöst és szupermodelleket szedhetnek fel a diszkóban, mint akik igen, így az olyan filmek, mint A 40 éves szűz, a Felkoppintva, 40 és annyi, Kész katasztrófa rögtön közönségre találtak, és akkor a hasonlóan sikeres, ha nem sikeresebb produceri munkájáról még nem is beszéltünk. Csakhogy Apatow eddigi vesztesei tökéletesen elvoltak saját kis világukban a kanapén pöfékelve, rendszerint borzasztó szerethetőek voltak, de nem volt igazi háttértörténetük, nem volt igazi súlyuk, és itt lép be a képbe Pete Davidson. A srác ugyanis gyakorlatilag önmagát játssza, Staten Island-i fiatalkorát éli át újra, annak megannyi vicces mozzanatával – és fájdalmával.
Hősünk, Scott (Davidson) még mindig édesanyja (Marisa Tomei) nyakán él, nem vitte sokra, arról álmodozik, hogy tetoválóművész lesz, csak tehetsége nincs hozzá, rendszerint a nála is nagyobb lúzer haverjaival lóg, és annyit szívnak, hogy már be sem tudnak rendesen tépni. Aztán egy nap kishúga (Maude Apatow, a rendező lánya) elmegy főiskolára, anyukája pedig úgy érzi, ideje megszabadulni ettől a nagyra nőtt csecsemőtől, annál is inkább, mert megismerkedett egy nagy bajuszú tűzoltóval (az elképesztően jó Bill Burr), és komolynak tűnik a dolog. És ez elég nagy probléma Scott számára, merthogy édesapja, akit 7 évesen veszített el, szintén tűzoltó volt, és a srác a mai napig nem dolgozta fel a veszteséget. És ez nem csak egy üres frázis, Scottot tényleg megroppantotta apja halála, most viszont minden egyszerre zúdul a nyakába.
Pete Davidson is ugyanígy veszítette el az édesapját – aki a szeptember 11-i támadás során halt meg, de ezt már túl erősnek tartotta Apatow, így itt egy szállodatűzről van szó -, hasonlóképpen nőtt fel, és hát ez tulajdonképpen ő. Ő az, a sok tetkójával, a gülüszemeivel, kiálló fogsorával, megannyi bizonytalanságával, ugyanakkor lazaságával, karizmájával és humorával, és azzal a gyásszal, ami már oly régóta nyomja – nem véletlen, hogy a karaktert Scottnak hívják, hiszen ez volt apja neve. És a megannyi vidám pillanat, a pozitív végkicsengés, a rengeteg poén ellenére ez nem egy vígjáték, hanem dráma, és annak nagyon jó, amivel a rendező is ki tud lépni a vígjáték skatulyából, és nem is akárhogy. Ez a dráma pedig ott van Pete Davidson minden mozdulatában, minden pillantásában, és ez annyira igazi, hogy azt is sejtem, hogy akármilyen sikeres lesz ez a srác, ebben az életben sosem lesz boldog. Ami elég kemény dolog. És nem mondom, hogy a Staten Island királya néha nem ül le, hogy néha nem sok ez a Davidson gyerek, de amikor minden klappol, akkor nagyon klappol.
Értékelés: 8/10
