Persze nem drogos filmről van szó, egy illusztris társaság gyűlik össze egy neves esemény kapcsán, hogy aztán szép sorban kiboruljon mindenki bilije. De azért van kokó is meg egy pisztoly.
Úgy képzelem el, hogy a rendező-forgatókönyvírónő Sally Potter (Orlando) fogta magát, körbetelefonált, felhívta legjobb színész barátait, és persze pár operatőrt, világosítót, egyebeket, hogy kapott egy kis pénzt, van egy pár oldalas forgatókönyve hozzá, és ki ér rá pár napra? Azt is biztos hozzátette, hogy bár véresen komoly kérdéseket fognak cincálgatni, remekül érzik majd magukat, hiszen mind vérprofik, a kisujjukból rázzák majd ki az egészet és amúgy is régen találkoztak, a szünetekben pedig kicsit borozni is lehet. És ilyen is maga a film, komolynak tűnik, mégis rendkívül könnyed, és tényleg amolyan ujjgyakorlat a veterán színészek és a rendezőnő számára. Ami nem jelenti azt, hogy rossz.
Az elegáns londoni házban baráti társaság gyűlik össze, hogy ünnepeljen: Janetet, a háziasszonyt (Kristin Scott Thomas) pár órája választották meg egy meg nem nevezett ellenzéki párt árnyékkormányának egészségügyi miniszterévé, ami jól hangzik, de valójában alig jelent valamit. Miközben ő a konyhában sürgölődik és fogadja a telefonokat, egyetemi tanár férje (Timothy Spall) furcsán apatikus állapotban üldögél és sorban rakja fel a lemezeket. Lassan megjönnek a vendégek, a cinikus legjobb barátnő és annak idős német hippi pasija, egy másik barátnő és annak barátnője, illetve egy izgatott fiatal befektetési bankár, akinek az első dolga, hogy bekéredzkedjen a mosdóba és ott felszívjon egy jókora adag kokaint, majd bíztató pillantásokat vet a hóna alatti tokban elrejtett pisztolyra.
És innentől kezdve bármi megtörténhet, akármilyen jól neveltek is az angolok. De úgy is fogalmazhatok, bármi is történjen, és történik is, az angolok mindig jól neveltek maradnak. És ez a lényeg, mert hősnőnk szánalmas kinézetű férje először azt jelenti be, hogy halálos beteg, majd azt, hogy évek óta egy másik nővel hál, és ez a hír nem csak a háziasszonyt érinti. Szép lassan mindenki kitálal, mindenki elmondja, mit gondol a másikról, és ha ezek az emberek egymás legjobb barátai, akkor ezek nem igazán jó emberek. Viszont nagyszerű színészek játsszák őket, és ez nem csupán egy technikai jellegű észrevétel, mert ez tényleg a színészekről szól, a sztori csak másodlagos, pusztán ürügy ahhoz, különböző helyzetekben különböző érzelmeket zongorázzanak le, és ők nem csak profik, a szakma veteránjai, de egyben a legjobbak is.
Nem mondom azt, hogy nincsenek náluk jobbak, de a legjobbak közé tartoznak. Már az a jelenet, amikor a bankárt alakító Cillian Murphy megérkezik, majd beviharzik a mosdóba, hogy végre fel tudja magát dobni, önmagában is megéri a mozijegy árát, de Spall és Emily Mortimer is nagyszerű, Kristin Scott Thomasnak pedig minden rezdülése lenyűgöző. Bruno Ganz pedig végre nem valami rosszarcú kelet-európai bűnözőt alakít pocsék kiejtéssel, hanem egy nevetséges és idejétmúlt német hippit mindenféle New Age baromsággal – és nem mellesleg ő a legnormálisabb a tisztelt összegyűltek közül. Én a magam részéről azért örültem volna, ha a humor kicsit – vagy sokkal – maróbb és sötétebb, úgy talán a szórakoztatáson túl némi tényleges súlya is lett volna A vendégeknek, de mégiscsak angolokról van szó. nem holmi dánokról!
Értékelés: 7/10
