Ráadásul mintha két francia tini írta volna, akik aztán egy gagyi fordítóprogrammal angolosították az egészet. Ilyen érzése van az embernek, amikor beül Pierre Morel új filmjére.
Akiknek a név nem mond semmit, a Luc Besson filmgyárában nevelkedett Pierre Morel, a pályáját operatőrként kezdő francia rendező készítette az első Elrabolva filmet, a pörgős Párizsból szeretettelt, illetve a vérmacsó Gunmant Sean Pennel, szóval aligha nevezhetjük nyeretlen kétévesnek, ígéretes kezdőnek. Morel régi motoros, nem a legnagyobb név a szakmában, tisztességes iparos, és nem értem, hogyan rakhat le egy olyan filmet az asztalra, aminek jó eséllyel moziba sem kéne kerülnie, annyira gyenge és amatőr. Ha nem Jennifer Garner lenne a Peppermint: A bosszú angyala főszereplője, valószínűleg hozzánk sem jutott volna el, pedig szegény Jennifer sem a régi, és nem csak azért, mert már nem Ben Affleck felesége. Egyszerűen megkopott, és gyanítom, sosem volt igazán jó színésznő, csak kedves arca van.
És nem Jenniferből lesz az új Liam Neeson, ezt már most leszögezhetjük. Merthogy a recept mégiscsak az Elrabolva-filmekből jön, csakhogy változnak az idők, ide már egy női hős kell, akár indokolt a dolog, akár nem. És ha főhősnő van, akkor legyen feleség és anya, aki egyik napról a másikra elveszíti a családját. És mivel az albán és a török maffia már ki lett pipálva, egy európai forgatás pedig biztosan túl drága lett volna, így jöhetnek a mindig bevethető mexikói kartelltagok. A férj egyik haverja ugyanis őket akarta meglovasítani, de a kartellekkel senki sem baszakodhat, mert a zsebükben a fél rendőrség és még a bíróság is, így a tetteseket ugyan elfogják, de ugyanazzal a lendülettel fel is mentik, így a felhergelt háziasszonyra marad a bosszúállás, és aki életében legalább egyszer állt sorba péntek délután a Lidlben, az tudja, hogy mire képesek a felcukkolt háztartásbeliek.
Aztán hopp, eltelik 5 év, és hősnőnkből megmagyarázhatatlan módon egy kigyúrt igazságosztó, egy mindenre felkészült és elszánt Sarah Connor lesz – csak az derül ki, hogy Európában volt ketrecharcos(!?) -, aki bőrszerkót hord, hogy tudjuk, milyen kemény. És levadássza a mexikóiakat egytől egyig, akikért nyilván nem kár, meg a korrupt ügyvédeket és bírókat is, akikért szintén nem sír senki. És ennyi. Ennyi a sztori, amit legfeljebb az színesít, hogy nem tudjuk konkrétan, ki a korrupt zsaru, és ki nem, de nagyjából mindegy is. Egy akciófilmhez ennél nem is kell sokkal bonyolultabb történet, a John Wick szinopszisa talán még ennél is vékonyabb, mert a lényeg a stílus. Na, az itt nincsen. Minden, amit itt látunk, jellegtelen, színtelen. Teljesen érdektelen, minden drámaiságot nélkülöző az a jelenet, amikor a film elején lemészárolják hősnőnk családját, pedig ott valamiféle katarzisnak kéne lennie, és semmiféle erő, elegancia vagy egyediség nem szorult a továbbiakba sem, pedig háziasszonyunk összesen 43 embert hány kardélre a legváltozatosabb módokon. És akkor még nem beszéltünk az esetlen, a legkevésbé sem életszerű párbeszédekről, amik tényleg olyanok, mintha pár kissrác dobta volna össze majdnem random módon.
Miért készít egy ilyen színtelen, szagtalan, unott filmet egy profi filmes, akinek ráadásul mind az akciófilm műfaja, mind az adott sztori kifejezetten a kezére áll? El nem tudom képzelni, illetve el tudom, nagyjából így. Hívják Pierre Morelt a producerei, még valamikor a forgatás elején, hogy kiderült, a filmet mindenképpen be kell mutatni szeptemberben, sokkal korábban, mint tervezték. Mire Morel: „Figyeljetek, srácok, én összerakhatom addigra, de az olyan is lesz”. „Nem baj - mondják - odaírjuk a plakátra, hogy Jennifer Garner az Elrabolva rendezőjének filmjében, és arra már beülnek annyian, hogy hozzon egy kis pénzt, az Oscar-díj miatt pedig eddig sem kellett izgulnod, mert lássuk be, nem az a kategória vagy.” No, én így képzelem a Peppermint: A bosszú angyala születésének és formálódásának okát, és azt már ne is kérdezze senki, hogy miért Peppermint, vagyis Borsmenta a címe, mert az is annyira bugyuta.
Értékelés: 4/10
