Adott egy bank, öt, egymással összezárt ember, egy táskányi pénz és egy stukker, amelynek két rossz szokása van: néha elsül, és mindig más kezében van. Bevállalós magyar krimi fillérekből.
Ma Magyarországon kétféle módon lehet filmet készíteni: vagy a szokásos állami pályázati forrásokból, kijárva a megfelelő köröket, közben bízva a megfelelő ismeretségben és kapcsolatrendszerben, akár másfél milliárd forintot is összeszedve egy, a világ más országaiban rendszerint piaci alapon készülő közönségfilmre, vagy lelkesedésből. Aki lelkesedésből dolgozik, az szinte minden esetben NAGYON kevés pénzből forgat, a kevés pénz pedig szűk mozgásteret jelent. A korábban producerként tevékenykedő, filmográfiája szerint eddig csak egy rövidfilmet rendező Szűcs Dóra rendezőként és forgatókönyvíróként tehát kevés szereplőben és kevés helyszínben kellett, hogy gondolkodjon, és így jöhetett az ötlet: bankrablás!
Adott egy kisvárosi bank, annak is csak az előtere kell, meg az igazgató irodája, ahol a széf található, és ahol a bizalmas beszélgetésekre kerül a sor. És adott a bankrabló (Szabó Máté), aki – valamilyen soha meg nem magyarázott okból – maszk nélkül vág neki a bank kipucolásának, ahol négyen tartózkodnak: a pénztáros kisasszony (Szabó Erika), az igazgató (Kálloy Molnár Péter), a biztonsági őr (Szalay Bence) és egy fontos ügyfél (Kádár L. Gellért), aki, mit tesz isten, most venné ki az összes pénzét, persze készpénzben. Csakhogy valaki megnyomja a pánikgombot, a bank rácsa leereszkedik, a rabló fegyvere pedig hamarosan más kezekbe kerül, és gyorsan kiderül, hogy messze nem ő itt a legnagyobb gazember. Meg is indul a nagy kavarás, a tét pedig nem csupán a földön heverő táskában lévő nagy halom pénz.
A cselekmény alapvetően jól kanyarodik, a rendezőnő pedig nagyrészt kihozza azt, amit ebből az öt szereplőből ki lehet hozni. Tetszett, hogy pont a kishalak lettek szórakoztatóbbak: direkt vagy sem, a nagyobb játékosok talán kevésbé lettek kidolgozva. De volt egy zavaró aspektusa az egésznek: az idő. A bankrablás minden filmben és nyilván az életben is az időn áll vagy bukik, itt pedig mindenki hihetetlenül ráérős, és mellékes, hogy a leeresztett rács miatt nem tudnak kisétálni a bejárati ajtón. Mert nyilván van más lehetőség is, de itt senki sem pánikol, hosszasan beszélik meg ügyes-bajos dolgaikat, miközben az, akinél éppen a stukker van, nem nagyon törődik azzal, merre kóricálnak a túszai, és ki tudja miért, egyetlen potenciális ügyfél sem kukucskál be a rácson. Ami azért zavaró, mert a forgatókönyv kifejezetten arra épül, hogy hány csavar van, hányszor cserélődnek fel a szerepek, és az ilyesmit csak feszesen lehet jól csinálni.
Más kérdés, hogy csavar ide, csavar oda, öt szereplővel és egy helyszínnel irtózatosan nehéz kitölteni a majd’ másfél órás játékidőt, és ilyenkor van az, hogy a rendező elkezdi beszéltetni a játékosait. És amikor a szereplők sokat beszélnek, akkor az akció szinte törvényszerűen leáll, ahhoz pedig hatalmas rutin kell, hogy mégis mindent sikerüljön mozgásban tartani. Szűcs Dóránál nincs meg a rutin, de megvan a lelkesedés, és nyilván ezzel a lelkesedéssel szedte össze a színészeket is.
Kellemes meglepetés, hogy Kálloy Molnár Péter ezúttal nem vígjátéki karaktert hoz, abban meg lehetett egy kis fricska, hogy A Viszkis bankrablója után Szalay Bence egy bank biztonsági őrét játssza. Az egyetlen női főszereplő, Szabó Erika talán kicsit nagyobb súlyt is kaphatott volna, pláne, hogy a rendező is nő. Szabó Máté a tőle megszokott jópofa csávót hozza, ami végül is nem áll neki rosszul, az egyetlen, aki kicsit kilóg, az Kádár L. Gellért, egyszerűen azért, mert ápolt hosszú hajával és mellényével nekem olyan volt, mint a nyolcvanas évek végének MINDEN szaxofonjátékosa a videoklipekből. Szóval nem rossz kis film ez, minden hibája ellenére, mert megmenti, hogy érezhető rajta: lelkesedésből csinálták, s készítői szeretik és értik ezt a műfajt.
Értékelés: 6/10
