Enyedi Ildikó

Egyáltalán nem túlzás kijelenteni, hogy Enyedi Ildikó nemzetközi szinten is jelentős alkotó, hiszen új filmjét, a Füst Milán regénye alapján készülő Feleségem történetét nem kisebb sztárral a főszerepben forgatja, mint Léa Seydoux (Becstelen brigantyk, Mission: Impossible – Fantom protokoll, 007 Spectre: A Fantom visszatér). Azt gondolhatnánk, hogy ezt a sikert az alkotó a berlini díjeső után Oscar-jelölésig jutott Testről és lélekről diadalútjának köszönheti, de Enyedi már 1994-es, Bűvös vadász című filmjével Hollywood-közelbe került, hiszen maga David Bowie ajánlkozott fel a főszerepére (amit a karakán rendezőnő kerekperec visszautasított, így lett az énekes végül a mű producere).

Enyedi Ildikó már első igazi nagyjátékfilmjével, Az én XX. századommal felhívta magára a figyelmet, miután 1989-ben elnyerte vele a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál Arany Kamera-díját. Az alkotó ebben a munkájában dolgozta ki azt a mágikus realista stílust, ami azóta is jellemzi az életművét – hol előtérbe hozva (Bűvös vadász, Simon mágus), hol kicsit háttérbe szorítva (Tamás és Juli) a misztikus vonalat. Az 1999-es Simon mágus után Enyedi 18 évig nem jelentkezett nagyjátékfilmmel: ebben az időben sem hallgatott el ugyanakkor, hiszen rövidfilmjei mellett 2012 és 2017 között a nagyjátékfilmes színvonalat képviselő Terápia című sorozat 39 epizódjának volt a rendezője. A nagy visszatérést jelentő Testről és lélekrőlben ismét visszaszorult kissé a transzcendencia, és a helyét olyan érzékenység és kifinomultság vette át, amit szívesen látnánk viszont a Feleségem történetében is.

Agnès Varda

Az Agnès Vardáról szóló rész a rendezőnő március 29-én érkezett halálhíre előtt íródott.

Hihetetlen, de a brüsszeli születésű, Franciaországban élő és alkotó Varda már kilencvenéves is elmúlt – és még mindig aktív! Varda par Agnès – Causerie című önéletrajzi dokumentumfilmjét március közepén mutatta be a francia tévé. Az alkotó a filmtörténeti jelentőségű francia új hullám egyetlen női tagjaként indult, és olyan alapfilmeket rendezett, mint az 1955-ös Párbeszéd (amit az első igazi nouvelle vague-filmként szoktak emlegetni) vagy az 1962-es Cléo 5-től 7-ig, ami egy olyan nőről szól, aki az életéről döntő orvosi eredményre vár (a tét, hogy gyomorrákos-e).

Varda ezt követően forgatott szokatlan szerelmi háromszögről (a Boldogságot sokan élete fő művének tartják), illetve több feminista filmjében is a nő társadalomban betöltött helyéről és szerepéről (a Sem fedél, sem törvény című 1985-ös munkájával többek közt Arany Oroszlánt nyert Velencében). Ekkorra a rendező figyelme már egyre inkább a dokumentumfilmezés felé fordult. Korai játékfilmjei is erősen dokumentarista jellegűek voltak, elsősorban az új hullám ideáját, a kamera töltőtollat tökéletesen megvalósító stílusuk miatt – a kamera egészen természetes módon, töltőtollként való használata jellemzi fent már említett legújabb művét is.

Agnès Varda a legnagyobb figyelmet világszerte mindazonáltal valószínűleg akkor generálta, amikor 2017-es dokumentumfilmjét, az Arcélek, útszéleket tavaly Oscarra jelölték (ezzel ő lett a díjátadó történelmének eddigi legidősebb Oscar-jelölt művésze), a mű társrendezője, a JR nevű fotós és street artist pedig elvitt magával Amerikába két, Vardáról készült életnagyságú kartonpapír-figurát, és azokkal bulizta végig a díjszezont (a rendezőnő személyesen csak később tudott kiutazni, de a papír-Varda így rákerült az Oscar-jelölteket megörökítő csoportképre, és a kaliforniai tengerpartra is eljutott). A geg elsőre kicsit bizarrnak tűnhet, de szerintünk nagyon passzol az örökifjú Agnès Vardához!

Nadine Labaki

A libanoni Nadine Labaki ugyanannyira tehetséges színésznő, mint rendező (sőt színészként tevékenyebb is), legnagyobb sikereit mégis rendezőként érte el: Kafarnaum című filmjét idén a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjra jelölték. Valószínűleg ugyanennek az alkotásának köszönheti, hogy májusban ő lesz a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál Un Certain Regard szekciójának a zsűrielnöke, hiszen a Kafarnaum tavaly többek közt a zsűri díját is elnyerte a rangos fesztiválon.

Az egy szíriai menekült kisfiú tragédiáját megéneklő Kafarnaum Labaki harmadik nagyjátékfilmje. Előtte erős női témákkal dolgozó műveket alkotott. Rendezői debütálása, a 2007-es Karamell egy bejrúti szépségszalonban játszódik, de sokkal mélyebbre hatol, mint a lábgyantázással járó kínok: a keserű és vidám pillanatokat egyaránt felvillantó film hősei különböző korúak, ám egyvalami azonos bennük. Hiába festhetik, szépíthetik, szőrteleníthetik magukat szabadon, mégsem mernek önmaguk lenni, hiszen még mindig félnek az őket körülvevő társadalom, a férfiak társadalmának ítéletétől.

A 2011-es És most merre? csodálatos erővel mesél a női összefogásról: azt jeleníti meg, ahogy keresztény és muzulmán anyák és feleségek együttes erővel igyekeznek csökkenteni a háborús feszültséget, és elterelni a férfiak figyelmét a hiábavaló erőszakról. Labaki opus magnuma azonban a már említett legújabb mű, a Kafarnaum, amelyben a zseniálisan játszó amatőrszínészek alakításán kívül figyelemre méltó az is, ahogy a sorstragédia ábrázolásakor az alkotó leszámol minden illúzióval, a kérlelhetetlen dokumentarista stílust mégis gyakran váltja fel a szimbolikus fogalmazásmód és pár másodpercnyi költőiség.

Andrea Arnold

Lynne Ramsay (Patkányfogó, Beszélnünk kell Kevinről, Sosem voltál itt) mellett ő a kortárs brit film legtehetségesebb rendezőnője, aki az addig sem kizárólag helyi érdekű munkái után – Ramsay-hez hasonlóan – világuralomra tört, és ma már Hollywoodban forgat. Első két nagyjátékfilmjével, a 2006-os Red Roaddal és a 2009-es Akváriummal az alkotó szociográfiai igényességgel, szikáran, mégis költőien térképezte fel a brit prolik világát: előbbi művében egy térfigyelő kamera mögött ülő operátornő múltból feltörő traumáját jeleníti meg szinte hitchcocki feszültségépítkezéssel, utóbbiban pedig szívbe markoló erővel ábrázol egy melodrámai alaphelyzetet, egy szerelmi háromszöget anya, lánya és az anya szeretője között.

Harmadik nagyjátékfilmjében Arnold váratlan fordulattal egy irodalmi klasszikushoz fordult, és az Üvöltő szelekből készített kosztümös adaptációt. Alkotása azonban nem nélkülözi korábbi munkái szikár erejét, letisztultságát és erőteljes atmoszféráját, így sikeresen tisztította meg az örök érvényű történetet az idők során rátapadt romantikus máztól. Ezenkívül úgy adott modern csavart a dolognak, hogy férfi főhőse, Heathcliff megformálását fekete színész(ek)re bízta. Öt év szünet után a rendező Amerikába tette át székhelyét, ahol 2016-ban American Honey címmel jelentkezett az első filmjei (főleg az Akvárium) kallódó figuráit ezúttal lecsúszott amerikai közegben bemutató társadalomrajzzal. Az utóbbi években Arnold figyelme a sorozatok felé fordult (I Love Dick, Transparent), így alig várjuk, mit hozott ki ez a különleges látásmódú alkotó a Hatalmas kis hazugságok júniusban debütáló második évadából.

Susanne Bier

Az erős skandináv mezőnyből is kiemelkedik a dán Susanne Bier, aki szépen megrajzolt, a giccset és az érzelgősséget minden esetben ügyesen elkerülő melodrámáival hívta fel magára a figyelmet. 2002-es Dogma-filmje, a Hogy szeretsz? után a nagy áttörést a 2004-es Testvéred feleségét… hozta meg az alkotó számára, amely egy görög sorstragédia szintű élethelyzetet hoz átélhető közelségbe, és amiből később hollywoodi remake is készült. Bier egyik legjobb filmje, az Esküvő után szintén titkokról és hazugságokról rántja le a leplet, finom érzelmekkel és sebészi pontossággal.

A direktor 2007-es alkotása, A tűz martaléka még csak kirándulás volt Hollywoodba, és Bier sikerrel valósította meg benne mindazt, amit dán filmjeiben, csak ezúttal olyan világsztárokkal, mint Halle Berry vagy Benicio Del Toro. A rendezőnő ezután még több dán alkotást rendezett, sőt az Egy jobb világgal dán színekben nyert Oscart is. A 2014-es Serenától kezdve azonban (ami sajnos orbitális bukás lett) nemzetközi produkciókban tevékenykedik. Először Az éjszakai szolgálat című kémsorozattal, majd a Madarak a dobozban című, a tavalyi év egyik szenzációjának számító hátborzongató horrorral állította helyre a renoméját. Susanne Bier hamarosan Nicole Kidmannel és Hugh Granttel kezd el forgatni egy olyan tévészériát, amelynek témája és közege a családi idillt megzavaró múltbeli titkokkal erősen emlékeztet dán munkáiéra, szóval akár még valami nagyon jó is kisülhet belőle.

Céline Sciamma

A francia rendező nagysága abban rejlik, hogy eddigi összes filmjében úgy tudott fontos társadalmi jelenségekről beszélni, hogy közben érdekes és izgalmas egyéni sorsokat, sőt fejlődéstörténeteket mutatott be. Legyen szó kamaszok szexuálisidentitás-kereséséről, transzneműségről, párizsi bevándorlóbandákról vagy az árvaházak világáról, Sciamma egyszerre marad pontos és érzékeny mindvégig. Bemutatkozó nagyjátékfilmjében, a Vízi liliomokban (2007) három 15 éves szinkronúszólány fedezi fel önmaga szexualitását, miközben rájönnek, hogy vágyaikat nem kizárólag az ellenkező nem képviselőivel lehet kiélni.

Következő filmjében az alkotó még messzebb merészkedett a pubertáskori szexualitás és a nemi identitás témakörében: a magát kisfiúként prezentáló, 10 év körüli Laure-t bemutató Tomboyban (2011) Sciamma a Dardenne fivérek munkáit idéző egyszerűséggel és tisztasággal modellezi kicsiben, milyen hazugságokra kényszerülnek a transzneműek, illetve hogy milyen mereven gyökereznek a társadalomban a genderigazodás szabályai. A 2014-es Csajkorban a rendező a középosztály után leereszkedik a párizsi külvárosok színes bőrű, arab és afrikai származású csajbandáinak világába, hogy egy, a kívülállók között is kívülállónak számító fiatal lány alakján keresztül mutassa be, mit is akarnak valójában ezek a gyémánt keménységű, de valójában csak gyémántként ragyogni vágyó lányok (jellemző Sciamma érzékenységére, hogy filmjével többletjelentést képes adni még egy olyan bugyuta popdalnak is, mint a Diamonds Rihannától).

A Csajkor óta az alkotó nem jelentkezett filmmel, legalábbis rendezőként: ő írta viszont a forgatókönyvét az Életem cukkiniként (2016) című csodálatos, Oscarra jelölt animációnak, amely egy árvaságra jutó kisfiú sorsán keresztül ábrázolja, hogy ha az emberek szeretettel fordulnak a másik felé, bármi helyre jöhet – a Sciammától megszokott tisztasággal és egyszerűséggel (és nem utolsósorban a giccset elkerülve). Céline Sciamma jelenleg egy Portrait de la jeune fille en feu (Portrait of a Lady on Fire) című filmen dolgozik, amely mintha csak bemutatkozó műve, a Vízi liliomok felnőtt verziója lenne, a régmúltba helyezve, méghozzá az első filmben megismert Adèle Haenellel az egyik főszerepben. Alig várjuk!

(Címlapkép: Carsten Koall EPA – Pool / Getty Images)