Még a legkiválóbb rendezők közül is csak néhányan mondhatják el magukról, hogy a nevük fogalommá vált (lásd: bergmanos, scorsesés, tarantinós stb.), és ebbe a szűk klubba tartozik a nemrég elhunyt David Lynch is. Összegyűjtöttünk pár filmet, amely nyomokban Lynch-hangulatot tartalmaz. Van, ahol egész biztosan a kultrendező munkássága volt az inspiráció, és lehetnek olyan esetek is, ahol „csak” tudatalatt hatott Lynch világa az alkotókra.

Jákob lajtorjája (1990)

Adrian Lyne horrorelemekkel is bőven operáló pszichológiai thrillerében Jacob Singert (Tim Robbins) évek óta visszatérő rémálmok gyötrik, melyben megjelennek szörnyű emlékei a vietnami háborúról, majd démoni látomásai is lesznek, amelyek barátnője szerint valamiféle lelki problémával magyarázhatók. A férfi azonban találkozik régi, háborús bajtársával, aki elmondja neki, hogy ő is hasonló hallucinációktól szenved.

A Jákob lajtorjája pszichológiai horrorja és zavaros, rémálomszerű világa egyértelműen rokonítható Lynch filmjeivel, például a Radírfejjel, amelyben a főhős számára szintén összemosódnak a hallucinációi a valósággal.

Hollywoodi lidércnyomás (1991)

A Coen tesók filmje, amelyben a John Turturro által alakított drámaíró Hollywoodba megy forgatókönyvet írni, és aztán szép lassan becsavarodik, természetesen maximálisan coenes, de nyomokban Lynch-et is tartalmaz. Leginkább a nyomasztó, szürreális atmoszférában, a valóság groteszk kifordításában és az egyre abszurdabb fordulatokban hasonlítanak – főleg a Radírfej vagy a Mulholland Drive rémálomlogikája juthat eszünkbe –, de John Goodman eszelős karaktere is olyan, mintha egy Lynch-filmből lépett volna elő.

Amikor egy bérgyilkos is több a sokknál (1992)

A Veszett a világ, a Kék bársony és a Twin Peaks színészei, Nicolas Cage, Dennis Hopper és Lara Flynn Boyle kapnak főszerepeket ebben az alulértékelt kisvárosi thriller-noirban. Cage alakítja az egykori tengerészgyalogost, akit az isten háta mögötti Red Rockban a helyi bártulajdonos összetéveszt a felesége meggyilkolására felfogadott bérgyilkossal. A férfi zsebre teszi a pénzt, és menekülőre fogná, de megjelenik a színen Lyle, az igazi gyilkos.

A színészeken túl a neo-noir hangulat, az amerikai kisvárosi miliő mögött rejtőző korrupció és a morálisan kétértelmű karakterek is Lynch-világát idézik, de különösen a Kék bársonyt és a Veszett a világot.

Halálkanyar (1997)

Oliver Stone a kilencvenes évek közepén úgy döntött, rendez egy David Lynch-filmet, és ez lett belőle. Az annak idején 2 Arany Málna-jelölést is begyűjtő thriller nem öregedett rosszul, de így utólag is inkább csak a hangulatáért dicsérhető.

A sztori szerint a Sean Penn által alakított Bobby Coopernek valahol az isten háta mögött lerobban az autója. A közeli kisvárosban, ahová segítségért megy, csupa elvarázsolt figurával találkozik. Az egyik (Nick Nolte) például megbízza, hogy ölje meg a feleségét (Jennifer Lopez), de a fiatal nő is erre biztatja a városba érkező idegent. Szerepet kap még egy kedves büféslány (Claire Danes), aki körül mindig ott nyüzsög egy agresszív ficsúr (Joaquin Phoenix), és vannak más különös figurák, mint a vak navajo indián (Jon Voight) vagy a sumák seriff (Powers Boothe), akit egyértelműen Lynch ihletett.

Donnie Darko (2001)

Richard Kelly nemzedéki kultfilmében a tinédzser Donnie világa darabokra hullik, amikor egy repülőgépmotor rázuhan a szobájára. A fiúval az iskolában is egyre furább dolgok történnek, és közben meg van róla győződve, hogy huszonnyolc nap múlva vége a világnak.

A Lynch-hatás egyértelmű a Donnie Darko sötét, álomszerű atmoszférájában, a szürreális narratív elemekben és valóság és a fantázia határainak elmosásában. A film nyugtalanítóan hétköznapi, mégis elidegenítően furcsa világképe, valamint az aláfestő zene és a vizuális stílus is emlékeztet a Kék bársony vagy a Twin Peaks univerzumára.

Ellenség (2013)

Napjaink egyik legfelkapottabb rendezőjének, Denis Villeneuve-nek a filmjében Jake Gyllenhaallal egy magának való tanárt alakít, aki történelmet oktat a Torontói Egyetem. Amikor az egyik kollégája ajánlására megnéz egy filmet, megdöbbenve fedezi fel, hogy a főszerepet játszó színész az ő tökéletes hasonmása. Adam elsöprő vágyat érez, hogy találkozzon Anthonyval. Hamarosan azon veszik észre magukat, hogy az életük bizarr módon összefonódik egymással.

A film álomszerű szerkezete és az identitásvesztéssel kapcsolatos témái a Lost Highway-t idézik, amelyben a karakterek szétváló és összefonódó identitásai a nézőt is szintúgy bizonytalanságban tartják. A pók motívuma pedig Lynch szimbolikus világához hasonlóan – lásd a kulcsot a Mulholland Drive-ben - sokféle értelmezési lehetőséget nyit meg.

Neon Démon (2016)

Vannak rendezők, akiknek több filmjét is lehetne nominálni a listára. Ilyen a dán Nicolas Windign Refn – munkásságából a Drive – Gázt!, a Csak Isten bocsáthat meg vagy a Koppenhágai cowboy című sorozat is mutat Lynch-hatásokat. Mégis a Neon Démont nomináljuk, mert ez rokonítható legjobban egy konkrét Lynch-opusszal, a Mulholland Drive-val. Abban egy vidékről Hollywoodba költöző színésznőt szippantotta be az Álomgyár, itt Jesse, a feltörekvő modell (Elle Fanning) jár hasonló módon, amikor Los Angelesbe érkezik, hogy valóra váltsa az álmát. Jesse-nek a siker mellett meg kell küzdenie a lakásába behatoló ismeretlenekkel és a mind furcsábban viselkedő kollégáival is.

A 2016-os cannes-i filmfesztiválon a film megosztott a kritikusokat, az egyik azt írta, hogy Refn filmje „abszurd, maszturbációs Lolita-fantázia lassított, csillogó neonruhában, egy adag 90-es évekbeli klipesztétikával", míg a Little White Lies szerint a "Neon démon Refn évtizedek óta tartó, az emberi természetet a legsötétebb, legpusztítóbb formájában ábrázoló rögeszméjének csúcspontja", amely tükröt tart a modern társadalom korrupt erkölcsei elé.

Ham on Rye (2019)

Tyler Taormina első filmjében egy kisváros összes tinédzsere elzarándokol a helyi szórakozóhelyre, ahol valamiféle bizarr beavatási szertartás kezdődik, evéssel, ivással, tánccal. Az esemény meghatározza az egész generáció sorsát, egyeseket arra késztet, hogy elmeneküljenek a külvárosi városból, másokat pedig arra kárhoztat, hogy ott maradjanak.

A Ham on Rye-nak nemcsak a cselekményét, a hangulatát is nehéz szavakkal leírni. Csendes, mégis nyugtalanító szürrealizmusa sokban hasonlít Lynch kísérletező stílusára. A filmben megjelenő fura, szinte időn kívüli városi miliő, a nosztalgikus, mégis disszonáns hangulat ismerős lehet a Twin Peaks – Tűz, jöjj velemből és a Kék bársonyból.

A befejezésen gondolkozom (2020)

Charlie Kaufmannak is több olyan filmje van, amelyeken érezhetőek Lynch-hatások (például A John Malkovich-menet, a Kis-nagy világ vagy az Anomalisa), és ez a szürreális pszichológiai thriller sem kivétel. Egy fiatal nőt (Jessie Buckley) követhetünk, aki barátjával (Jesse Plemons) hazautazik, hogy találkozzon a szüleivel (Toni Collette és David Thewlis). A film során a fő történetet egy iskolai gondnok (Guy Boyd) munkába meneteléről készült felvételek váltják egymást, és a két történet a harmadik felvonásra keresztezi egymást.

Kaufman rendezése a pszichológiai és metafizikai rétegei révén erősen rokonítható Lynch munkásságával. A történet álomszerű, nem lineáris narratívája és a valóság, az emlékek, valamint az elképzelt világ közötti határok elmosódása a Mulholland Drive és a Radírfej motívumait idézi, ahogy az identitás, az önreflexió és a belső monológok központi szerepe is.

Ragyogj, TV, ragyogj (2024)

Jane Schoenbrun nagyon fura filmjében, amely sok 2024-es kritikusi toplistán feltűnt, Owen (Justice Smith) barátságot köt idősebb iskolatársával, Maddyvel (Brigette Lundy-Paine), aki megmutatja neki a The Pink Opaque (’A rózsaszín homály’) című tévésorozatot, amire mindketten teljesen rákattannak. Bár a sorozat egyfajta menekülés számukra a kamaszkor és a világ nehézségei elől, lassan a The Pink Opaque miliője kezd összemosódni a valósággal. Owen eleinte tudomást sem vesz róla, de amikor Maddy eltűnik, és a sorozatot is megszüntetik, kénytelen szembenézni az összemosódott univerzumokkal.

A teljesen egyértelmű Lynch-hangulatok mellett máshogy is kapcsolódik a film a rendező világához: a média által közvetített valóság hatása a néző mentális állapotára a Lost Highway-ben és a Twins Peaks harmadik évadában is hangsúlyos.