Az utolsó csillagharcos (1984)

Adott egy fiatal srác, Alex (Lance Guest), aki anyjával és öccsével egy lerobbant lakókocsiparkban laknak. Mivel nem sok kilátása van egy jobb jövőre, naphosszat Az utolsó csillagharcos című videójátékot játssza a közeli játékteremben, nem sejtve, hogy a játék nem az, aminek látszik. Valójában egy bajba jutott csillagközi nap toborzóeszköze, amely segítségével szeretnék a legjobb vadászpilótákat megszerezni: Alex pedig megdönt minden rekordot, így eljönnek érte, hogy vegyen részt a Csillagközi Szövetség harcában a gonosz Ko-Dan seregek ellen. Bár Nick Castle nyilvánvalóan a Csillagok háborúját másolta, aligha haragudhatunk rá, hiszen

a fajok közötti békés együttélést propagálta, illetve az egyik legelső film volt, ami CGI technológiát használt, és nem is annyira rosszul.

A bolygó neve: Halál (1986)

Az első Alien film elképesztő sikere után logikus volt, hogy James Cameron folytatja a történetet, a kérdés inkább az volt, hogyan. Hát kommandósan! Itt ugyanis az előző rész után 57 évvel Ripley (Sigourney Weaver) egy csapat (űr)tengerészgyalogos élén tér vissza az arctámadók bolygójára, ahol azóta emberi kolóniát építettek fel,

csakhogy megszakadt a kapcsolat a telepesekkel – nyilván tudjuk, miért.

Ami innentől következik, az a klasszikus „elitkatonák a túlerő ellen” receptet követi, a megfelelő karakterekkel, köztük a tapasztalatlan/alkalmatlan tiszttel (Bill Paxton) és az egységet valóban vezető kőkemény altiszttel (Michael Biehn), ami sokaknak bejött, de nem mindenkinek. A szuperférfias Vasquez közlegény (Jenette Goldstein) alakja mindenesetre a filmtörténet egyik vicces ikonjává vált.

Csillagközi invázió (1997)

Paul Verhoeven „akció sci-fije” egy időben esélyes lehetett a minden idők leginkább félreértett filmje címre, de a megjelenése óta eltelt évtizedek alatt kultikus népszerűségre tett szert, és hívei már úgy nézik, ahogy kell – szatíraként. Annak idején sokan valóban elhitték, hogy Verhoeven a fasizmust propagálja az űrbéli óriásbogarak ellen harcoló szuperállam bemutatásakor, sőt, egyes kritikusok odáig mentek, hogy a film alkotógárdáját "nácinak" nevezték. Pedig bizony a film, amelyben tipikus amerikai fiatalok az azóta méltán elfeledett Casper Van Dien vezetésével parádés katonai pályafutást tudnak le a „bogarak” mészárlásával – vagy hősi halált halnak közben -

az amerikai militarizációról és a médiában megjelenő erőszak túltengéséről szóló szatíra, csak nagyon jól álcázták.

Végjáték (2013)

Adott egy rendkívül okos, tehetséges kisfiú, Ender Wiggin (Asa Butterfield) aki megmentheti az emberiséget. A jövőben ugyanis egy titokzatos, kimagasló technikai fejlettséggel rendelkező faj támadt a bolygónkra, amely már egyszer sikertelenül próbálkozott, és ha nem érünk időben vissza, minden elveszik.

Csakhogy előbb ki kell képezni a fiút, megkeményíteni, hogy alkalmas legyen a feladatra,

és egy sor teszten kell átmennie egy csapat, hozzá hasonló fiatallal együtt, amelyek során – elméletben – egy sor súlyos, erkölcsileg megkérdőjelezhető döntést kell hoznia, hogy diadalmaskodhasson. Aztán hopp, kiderül a nagy csavar, amit sokan sejtettek, hogy az, amiről Ender azt hitte, szimuláció volt, az a valóság. A Végjáték nem elsősorban a közvetlen harcról, hanem a háborús stratégiáról szól, ami jóval kevésbé látványos, viszont valóban fontos kérdéseket vet fel – és ezek megválaszolásában a veterán Harrison Ford is szerepet kapott.

Tűzgyűrű (2013)

A Csendes-óceán mélyén megnyílik egy átjáró, amelyen keresztül óriásszörnyek, kaijuk támadnak a Földre, hogy megszerezzék világunkat. A hagyományos fegyverek mit sem érnek ellenük, ezért építenek az egymással kényszerhelyzetben szövetkező nagyhatalmak Jaegernek nevezett gigászi robotokat, amelyeket több pilóta irányít, akiknek agya neuronhidakkal van összekapcsolva

– de még ezekkel is vesztésre állnak.

Aztán egy volt pilóta (Charlie Hunnam) és egy csinos tudós (Rinko Kikuchi) beindítanak egy kiselejtezett robotot, és elindulnak, hogy megállítsák a betolakodókat, és megmentsék a Földet. A film a rendező Guillermo del Toro főhajtása az elsősorban japán tradíciókra épülő műfaj előtt. Del Toro technikai tökéletességre való törekvése, a csodálatos látványvilághoz való kivételes érzéke minden képkockán érezhető, de kevéssé törődik a karakterekkel és a történetmeséléssel. Biztos, ami biztos, azért készült hozzá egy folytatás, és időről időre felmerül a harmadik rész lehetősége is.

A holnap határa (2014)

Szokás Doug Liman nagyszerű filmjét úgy jellemezni, mint az Időtlen időkig véres sci-fi verziója, de azt is mondhatjuk, hogy

a normandiai partraszállás újra, és újra és újrajátszása.

Adott a gyáva katona (Tom Cruise), aki sosem harcolt, mert volt egy kényelmes irodai beosztása, és akit az utolsó pillanatban vetnek be a Földet elözönlő idegenek ellen,

és gyors halált hal – hogy aztán újra felébredjen ott, ahol a film elkezdődött.

Újra meg újra át kell élnie a nagy csatát, mindig kicsit előrébb jutva el, majd összeakad egy kőkemény katonanővel (Emily Blunt), és ők ketten együtt indulnak az izék ellen, keményen és látványosan. Liman egyébként a japán Hiroshi Sakurazaka All You Need Is Kill című kisregényét dolgozta fel, nem csak tökéletesen adagolva minden jól ismert összetevőt, hanem képes volt egészséges iróniával kezelni feladatát. 

A holnap háborúja (2021)

Egy 2051-ből jövő időutazó csapat sürgető üzenetet hoz: az emberiség elveszíti a globális háborút egy pusztító földönkívüli faj ellen. Katonákat kezdenek toborozni a harchoz, akiket egy kezdetleges kivitelezésű féreglyukon keresztül visznek vissza a jövőbe, majd,

amikor az iszonyatos veszteségek miatt elfogynak a hivatásos katonák, civileket kényszerítenek a küldetésre.

Egy lányos apuka, Dan Forester (Chris Pratt) összeáll egy zseniális tudóssal és elhidegült apjával (J.K. Simmons), hogy átírják a bolygó sorsát – és tényleg ők lesznek az emberiség utolsó reménysége. Az egész fordulatos, látványos, de valahogy nem lóg ki a sorból, de legalább megismerjük a globális felmelegedés lehetséges legrosszabb hatását.

Halálos harcmező (2021)

A közeli jövőben egy félresikerült küldetés során, amely két bajtársa életébe került, de amely során 38 másikat sikerült megmentenie, egy drónpilótát (Damson Idris) háborús övezetbe küldenek, ahol együtt kell dolgoznia egy titokzatos robotkatonával (Anthony Mackie), hogy megállítsanak egy atomtámadást. Érdekes, hogy, bár a filmet még a háború kirobbanása előtt forgatták, a cselekmény a polgárháború dúlta Ukrajnában játszódik – bár Magyarországon forgatták -, ahol az amerikaiak békefenntartóként vannak jelen, és ahol egy oroszbarát terrorista (Pilou Asbæk) akarja rátenni vérmocskos mancsát a hidegháborúból visszamaradt atomfegyverekre.