Ha nem készültek volna el a csapnivaló folytatások, akkor ennek a filmnek ezerszer nagyobb lenne az ázsiója, de a halhatatlan skót, Connor MacLeod még így is a legmenőbb filmkarakterek között van.
Amikor végre nálunk is, 3 évvel az eredeti bemutató után a mozikba került a Hegylakó (1986), az nagy pillanat volt, először csak azért, mert mindenki tudta, hogy a film zenéjét a Queen szerezte, akik ugyebár Népstadionban adott koncertjük előtt is iszonyatosan népszerűek voltak, utána meg pláne. Aztán kiderült, hogy maga a film is remek, ráadásul minden megvan benne, ami menő. Merthogy Christopher Lambert volt ekkoriban talán a legnagyobb francia filmsztár – mögötte volt már a Metró és az I Love You -, Sir Sean Connery már ekkor is legenda volt, de voltak benne halhatatlanok, kardpárbajok, évszázadokat és kontinenseket szeltünk át. És az egész egy múzeumlátogatásból indult.
Egy Gregory Widen nevű egyetemista srác Skóciában utazott, ahol elment az Edinburgh-i kastélymúzeumba, itt pedig elmerengett egy vitrin előtt, amelyben egy lovagi páncélt állítottak ki, és az jutott eszébe, mi lenne, ha ezek a fickók még mindig közöttünk járnának. Pár évre rá Widen az UCLA-n tanult forgatókönyvírást, és szakdolgozatában fejtette ki ötletét a halhatatlan harcosokról, akiknek egymással kell leszámolniuk. A Shadow Clan névre keresztelt sztorit, amelynek többi elemét Ridley Scott 1977-es A párbajhős című filmjéből kölcsönözte, és mivel élelmes srác volt, a szakdolgozatot 500 000 dollárért sikerült eladnia. Az ebből készült film főszereplője pedig Kurt Russell lett volna, a zene megírására pedig az akkor menőnek számító Marillion nevű skót rockbandát kérték fel, és az énekesnek, Fishnek egy kisebb szerepet is felajánlottak.
Csakhogy Russell visszamondta a szerepet, mert inkább nejével, Goldie Hawnnal dolgozott volna, a zenekarnak pedig már lekötött turnéállomásai voltak, és azóta is verik a fejüket a falba, hogy nemet mondtak. Így lett a főszereplő a jóképű francia, akiről aztán kiderült, hogy angolul csak köszönni tud, cserébe olyan rövidlátó, hogy szemüveg nélkül mindennek nekiment. És mégis működött a dolog, részben Sean Connery miatt, még úgy is, hogy rendszerint részegen vette fel a jeleneteit, részben azért, mert minden annyira új volt. Új volt a fantasy elemeinek modern környezetbe emelése, a film vizualitása – a kameramozgás és a képátmenetek ma is lenyűgözőek -, Clancy Brown Kurganje egy újfajta gonosz volt, és elképesztő volt a zenehasználat. Nyilván nem én vagyok az egyetlen, aki szerint a Queen a zenetörténet egyik legjobb filmzenéjét rakta össze.
Ehhez képest Russell Mulcahy filmje Amerikában csúfos bukás lett – részben azért, mert az amerikai verzióból érthetetlen módon sokat kivágtak a legjobb részekből -, még a gyártási költségeket sem hozta vissza. Aztán, miután bekerült a filmkölcsönzőkbe, megtalálta a közönségét, és akkora szenzáció lett, hogy öt további Hegylakó-filmet forgattak le, emellett könyvsorozat és képregény is készült belőle. Ha minden igaz, hamarosan egy egész trilógiával támadhat fel a Hegylakó, és úgy néz ki, hogy a John Wick-filmek rendezőjének kezében futnak majd össze a szálak.
