Kivérző szerelem - Tényleg botrányos a véres, leszbikus botrányfilm?

Kristen Stewart "romantikus neo-noir" thrillere nem elsősorban az erőszakról vagy egy LMBTQ kapcsolatról szól, hanem egy groteszk világ érzéki kipárolgásáról, függetlenül attól, hogy nők vagy férfiak feszülnek egymásnak.

Vannak olyan filmek, amelyek egy történetet akarnak elmesélni, minél izgalmasabban, lebilincselőbben eljutni A pontból B pontba, és vannak olyanok, amelyek egy fontos üzenetet akarnak szétkürtölni a világba, hogy mindenki értesüljön valamiféle igazságtalanságról vagy sérelemről. A botrányos körülmények között bemutatott Kivérző szerelem akár mindkettő is lehetne, hiszen a tematika LMBTQ, a történet során pedig bőven folyik a vér, de Rose Glass (Saint Maud) romantikus neo-noir thrillerét

más cél vezérelte: egy különös esztétikum.

Ami sokkal több mint maga a látvány, inkább egy életérzéshez hasonlít, csak egészen furcsa megjelenítésben, és aminek jelen esetben ugyanúgy része a késő 80-as évek tárgykultúrája, a neonlámpák vibrálása, a fegyvercsövek csillogása és az izzadt testek kipárolgása. Természetesen Amerikában járunk, valahol az isten háta mögött.

Forrás: Mozinet

 

Amikor Lou-t (Kristen Stewart) megismerjük, éppen egy újabb eldugult vécét hoz helyre a konditeremben, ahol dolgozik, ideiglenesen, mert az onnan áradó szenny mennyiségéből ítélve órák kérdése az újabb dugulás.

Az ő élete egy nagy nihil,

amíg be nem toppan Jackie (Katy O'Brian), az amatőr testépítő, aki Vegasba tart egy body building versenyre, és csak pár hétre áll meg a kisvárosban. Ő és Lou szenvedélyes viszonyba kezd, miközben Jackie pont Lou kegyetlen, öntörvényű apjának (Ed Harris) lőterén talál munkát. Itt dolgozik a lány erőszakos sógora, JJ (Dave Franco) is, és amikor Lou megismerteti új szerelmét a tiltott szteroidok világával, az események nem várt, egyre véresebb és sötétebb fordulatot vesznek.

Forrás: Mozinet

 

Igen, ez egy LMBTQ-történet, de nem feltétlen egy LMBTQ-film, az, hogy két – vagy akár több – lány jön össze, inkább tűnik esztétikai döntésnek vagy személyes preferenciának, mint üzenetnek, és ebben nagy szerepe van Katy O’Brian alakjának. Aki valóban testépítő és harcművész – aki ironikus módon kifejezetten ellenzi a szteroidok használatát -, mellesleg pszichológia és germanisztika szakon végzett, majd hét évig rendőr volt Indianában, mielőtt színészkedni kezdett. Ő egészen különleges jelenség, széles vállaival, hatalmas bicepszeivel és egzotikus vonásaival

egyszerre rendkívül férfias, ugyanakkor nőiesen vonzó.

Ez a fajta kétes eredetű vonzerő adja a mű epicentrumát, ez irányít mindent. Hiába remek színésznő Stewart, ez a film ugyanúgy nem a színészi játékról szól, ahogy nem a történet számít, és sokakat biztos megragad a hangulat, másokat viszont tutira kiakaszt majd az, ahogy a rendezőnő a feje tetejére állítja a sok szempontból elítélhető, kisvárosi proli szereplőinek ocsmány, mégis furcsán vonzóként tálalt világát – ami már a fesztiválpremieren is komoly botrányokat okozott, pedig a fesztiválok közönsége általában elég nyitott.

Forrás: Mozinet

 

Botrányosra sikerült Kristen Stewart leszbikus thrillerének brüsszeli bemutatója

Homofób bekiabálásokkal kezdődött, fizikai atrocitás és kivonulás lett a vége.

Tovább

 

A filmet a sajtóanyaga szerint Tarantino és a Coen testvérek legjobb alkotásaihoz hasonlítják, ami nyilván nem igaz, egyetlen tarantinós mozzanat sincs, a Coen testvérek legfeljebb a visszataszító mellékszereplők miatt ugorhatnak be – lásd Ed Harris teljesen bizarr kinézete -, de David Lynch vagy a francia Quentin Dupieux morbid, erőszakos humora, groteszk látásmódja megérne egy hasonlatot.

A kérdés az, hogy jó-e, ha egy rendező munkáját a más, nála ismertebb, talán tehetségesebb társaival való összehasonlítás definiálja?

Bár a válasz viszonylag egyszerűnek hangzik – nyilván nem jó -, Rose Glass valószínűleg nem a klasszikus filmes kategóriákban és irányvonalakban gondolkodik.

Forrás: Mozinet

 

Egy összművészeti alkotás a cél, ami messziről filmnek látszik, szereplője és története van, de egy ponton túl képes elszakadni a saját cselekményétől és annak logikájától, képes más dimenziókban is működni, más alkotásokat, alkotókat is megidézni,

ahol a zene és a kép szinte önálló életet él,

ahol az erőszaknak és a szexnek is megvan a maga esztétikai vonzata. Ami egy kifejezetten érdekes kísérlet, ami addig egészen biztosan bír valamiféle bűverővel, amíg nézzük – a kérdés inkább az, meddig marad emlékezetes.

Értékelés: 7/10