Látnod kell, hogy elhidd a Megalopolist. A keresztapa rendezőjénél nagyon elgurult a gyógyszer.
A Megalopolis története olyan izgalmas, hogy megérne akár egy külön filmet is – mármint Francis Ford Coppola Megalopolisának a keletkezéstörténete. A Keresztapa rendezője közel negyven éve álmodta meg a filmet, és több évtizedet töltött azzal, hogy tető alá hozza az projektet, ami végül úgy valósulhatott csak meg, hogy a 120 milliós büdzsét jórészt saját zsebből állta. Az ugyan nem ritka, hogy egy rendező mer ilyen nagyot álmodni, de a hasonlóan grandiózus tervek általában földbe állnak (lásd Alejandro Jodorowsky Dűnéjét, amiről még dokumentumfilm is készült), vagy ha nagy nehezen, évtizedekkel később mégis megszületnek, nincs bennük köszönet (lásd: Terry Gilliamtől Az ember, aki megölte Don Quijotét).
Coppola ráadásul papíron egy olyan műfajba ölte bele a pénzét és az idejét, amivel korábban még nem próbálkozott. A Megalopolis ugyanis a szinopszis szerint sci-fi, a helyszíne egy alternatív jövő, a főhőse pedig egy olyan férfi, aki képes megállítani az időt. Az Adam Driver által alakított Cesar Catalina az Új Róma (New Rome) nevű város főépítésze, neki köszönhető a jelenlegi városkép is, amit egy még utópisztikusabb formában, Megalon néven akar újrakreálni. Ellenlábasa Franklyn Cicero polgármester (Giancarlo Esposito), aki még ügyészként vádat emelt Catalina ellen a felesége halála ügyében. Az erőviszonyokat komplikálja, hogy Cicero lánya (Nathalie Emmanuel) tanácsadóként Catalinának kezd dolgozni, és hogy a város leggazdagabb bankárának a fia, Clodio (Shia LaBeouf) is bejelentkezik a polgármesteri pozícióra. A bankárnak eközben épp az a befolyásos tévésztár (Aubrey Plaza) lesz az új szeretője, aki korábban Cesar barátnője volt.
Ahogy a szereplők nevei is jelzik, Coppola a hanyatló római birodalom viszonyait remake-eli a futurista környezetben, ahol az elit tagjai a hedonizmus és a nihilizmus oltárán áldoznak, a politikusok pedig nem választott vezetőként, hanem patríciusként és néptribunként viselkednek. Coppolát azonban valójában nem a politikai intrikák vagy egy lehetséges jövő elképzelése érdeklik, hanem hogy mi zajlik egy világteremtő alkotó fejében. Amikor Cesar a film első másodperceiben egy felhőkarcoló tetején egyensúlyozva megállítja az időt, az nem egy sci-fi koncepció, hanem valamiféle metaforája az alkotói létnek, ahogy később az egyik szereplő ki is mondja:
A művészek soha nem veszíthetik el az idő feletti uralmukat. A festők megfagyasztják, a költők megéneklik, a zenészek ritmizálják..."
Volt egy pár éves periódus, amikor Coppola is uralta a pillanatot: mindössze hét év leforgása alatt készítette el A keresztapát és a folytatását, illetve a Magánbeszélgetéseket és az Apokalipszis mostot, hogy később aztán hasonló csúcsokat megközelíteni se tudjon. Ezek után nem nehéz elképzelni, hogy a rendező az Új Róma megalkotása miatt legendának számító, de a nagy álmát, a Megalont (egyelőre) hiába hajszoló Cesarban saját magát látja, és aki Coppola pályafutását behatóbban ismeri, nyilván egyéb párhuzamosságokat is felfedezhet.
Ha szerzői önvallomásként kiválóan is lehet elemezni a filmet, a Megalopolis valójában nem egy koherens karrierösszegző, hanem egy olyan elképesztően bizarr egotrip, amiről nem tudjuk levenni a szemünket. Nagyjából
ilyen lenne, ha a Wachowski testvérek egy közös filmben dolgoznák fel A káosz birodalmát és a Kis-nagy világot a Batman és Robint jegyző Joel Schumacher produceri felügyelete alatt.
Gyakorlatilag eldönthetetlen, mi volt Coppola célja: elmesélni egy komolyan vehető történetet azonosulható, a saját világukban hiteles karakterekkel, vagy szándékosan bedobni a gyeplőt a lovak közé, és hagyni, hogy a kiválónál kiválóbb színészek önfeledten ripacskodjanak a szándékosan (?) giccses CGI-díszletek közt. Ha utóbbi volt a terv, akkor sikerrel járt, a filmje önparódiaként kiválóan működik, és bár a játékidő (is) próbára teszi a nézőt, összességében a
Megalopolis egy olyan mozgóképes tömegkarambol, amiről mégsem tudjuk levenni a szemünket.
A filmet a Cannes-i Filmfesztiválon láttuk.
