Apuka keményen dolgozik, hogy legyen étel az asztalon, de anyuka, aki mellesleg szintén keményen dolgozik, egy nap eltűnik, apu pedig ott marad két gyerekkel, akikkel nem tudja, mit kell kezdeni.
Akinek családja van, azt jó eséllyel megérinti majd ez a film, főleg akkor, ha a néző nem BMW terepjáróval viszi a gyerekeket a magániskolából a lovaspóló edzésre, hanem albérletet vagy lakáshitelt fizet, késő estig dolgozik, és mindig számolnia kell, hogy mi fér még bele a havi kiadásokba. Ilyen hősünk is, aki művezető egy vidéki kisvárosban egy raktárban vagy logisztikai központban. Bár a film szinopszisában azt írják, „Olivier mindent megtesz, hogy mintaapa és mintaférj legyen, emellett pedig igyekszik munkájában is a maximumot nyújtani”, ez nem igaz, mert a kettő sajnos nem fér el egymás mellett. A váltott műszakban dolgozó, kényszerből rendre túlórázó és a munkahelyén szakszervezeti szerepet is vállaló férfi alig látja a családját. Csak bedől az ágyába, ha hazaér, és alig tud valamit arról, hogy érzi magát a felesége. Laura nem érzi jól magát, nagyon nem, és egy napon minden előzmény nélkül elhagyja családját.
A férfi egyedül marad két gyermekükkel, és hamarosan rá kell jönnie, hogy felesége soha nem jön haza. Az Életem értelmei nem vállalkozik arra, hogy az asszonyt mentegesse, vagy hogy megmutassa, mi bántotta, mit nem tudott elviselni, csak azt meséli el, mit lehet egy ilyen helyzetben csinálni az ottmaradottaknak. Az apai szerepet alig ismerő férfinak, a nagyobbik gyereknek és kishúgának. Akiknek nem csak azt kell feldolgozniuk, hogy egyedül maradtak, és bizonyos feladatokat, legalábbis eleinte, képtelenek maguk ellátni, hanem azt is, hogy az anya, ha nem is miattuk, de ELŐLÜK ment el.
És meg kell tanulniuk beszélniük. Arról, hogy mit éreznek, mit akarnak, mit várnak el a másiktól, mi jár a fejükben, mert erre a legnagyobb jóindulat mellett sem képesek. „Beszéljen a gyerekekkel!” – biztatja a szakember hősünket, aki nem érti, ez miért fontos – „De hát látják, mi van!”, mondja csodálkozva, és csak a film végére fogja fel végre, hogy miért fontos kimondani dolgokat, akkor is, ha azok nyilvánvalónak tűnnek.
Guillaume Senez (Maxime és Mélanie) munkája – ami nem keverendő össze Damon Wayans azonos című, nálunk érthetetlen módon még ma is vetített mérsékelten vicces sitcomjával – kis film, kicsi ambíciókkal, nem akarja megváltani a világot, de nagyon szép és sok szempontból fontos. Fontos, mert őszintén beszél olyasmiről, amit rengeteg ember tapasztal meg, beleértve azt a munkahelyi szálat, ami az ilyen kérdésekben valamiért tök közönyös vagy visszahúzódó magyar nézőknek talán nem mond sokat, pedig kéne. És fontos azért is, mert szépen beszél minderről, és azért is, mert a francia mozi jelenleg talán legjobb férfi színésze, Romain Duris (Lakótársat keresünk, Halálos szívdobbanás, Az új barátnő) a főszereplője, aki bármit el tud játszani a kifinomult márkitól az egyszerű melósig, és most is lenyűgöző őt nézni – akárcsak a gyerekszínészeket, és le a kalappal azok előtt, akik őket megtalálták és instruálták!
Értékelés: 7/10