Nagyszabású történelmi tablót ígértek, de a nagy francia forradalomnak csupán bizonyos mozzanatait látjuk, sokszor minden kontextus nélkül, de van benne guillotine!
A nagy francia forradalom az emberiség és különösen Európa történetének egyik legfontosabb momentuma volt, még akkor is, ha egyes mozzanataiban nem volt sok köszönet - lásd a forradalmi és ellenforradalmi terror borzalmait. A mai világunk alapjai a lerombolt Bastille kövein épült fel, az új köztársaság teremtette meg a demokrácia és a modern közigazgatás alapjait - és általában is, amire szeretjük azt mondani, hogy modern, azt rendszerint ott és akkor találták ki. És a forradalom főszereplői gyakran lányok és asszonyok voltak – jó és néha rossz értelemben is. Ott voltak a Bastille ostrománál, harcoltak a Tuileriák bevételénél, az „asszonyok menete” kényszerítette ki, hogy a király Versailles-ból Párizsba költözzön, és ezáltal alávesse magát a Nemzetgyűlés akaratának, ugyanakkor ők voltak a kivégzések legfőbb közönsége és sokszor a terror leglelkesebb támogatói.
Vagyis van mit keresni a „nők és a forradalom” témakörben, különösen azon kevésbé ismert tény fényében, hogy az új rend ugyan papíron mindenkit egyenlővé tett, a nők számára csak rendkívül kevés előrehaladást jelentett – szavazati jogot például továbbra sem kaptak. Vagyis itt vannak a lányok és a film, az Egy ország, egy király, amit úgy hirdetnek, hogy nagy költségvetésű, látványos történelmi alkotás, és várjuk, mi sül ki belőle. És én nem teljesen tudom, hogy mi sült ki, de az biztos, hogy ez nem látványos és nagyszabású: nincs igazi csata- vagy más tömegjelenet – na jó, egy van, XVI. Lajos kivégzése -, és például a Bastille elestét sem látjuk, csak azt, hogyan püföli pár alak egy csákánnyal az egyik torony tetejét. És ekkor ismerjük meg hőseinket, a szomszédságban élő egyszeri népet, akik életébe szó szerint fényt hoz a gyűlölt börtön ledöntése.
Mindezt az ő szemükön és legfőképp egy Françoise nevű, szabad szellemű és szabados lány (az ezúttal kissé kifejezéstelen Adele Haenel) szemén keresztül látjuk, ami elvileg jó dramaturgiai fogás, a valóságban sokszor inkább úgy sül el a dolog, mintha egy színpadi produkciót látnánk. Nem tudom, hogy ez a fajta teátralitás szándékos volt-e Pierre Schöller rendező (Államérdekből) részéről, vagy ő tényleg így képzeli el a korabeli forradalmi hevületet, de néha az az érzése van a nézőnek, hogy egy szavalóversenybe került. És mire mindezt megszoktuk, éles váltásként belecsöppenünk az alkotmányozó nemzetgyűlés munkájába, amelynek legfőbb problémája a király személye illetve státusza. Ami egyébként valóban így volt, de az már inkább a történészeket és történelem rajongókat érdekli, hogy éppen az alkotmányos monarchia modellje vagy egy jóval korlátozottabb királyi hatáskör a királypárti arisztokratákat, mérsékelt monarchistákat és megveszekedett köztársaságiakat egyaránt magába foglaló Konvent elérendő célja.
És azt szintén csakis a világtörténelemre ráizgulók fogják tudni és érteni, hogy az itt megjelenők közül ki kicsoda és főleg azt, hogy a későbbiekben milyen szerepet játszik majd, mert a film a forradalom eseményeit csak 1789 és 1793 között követi nyomon. Az talán még menni fog az átlagnak is, hogy ki volt Robespierre (őt a film legismertebb színésze, Robespierre Louis Garrel alakítja), Marat és Danton talán dereng, de Saint-Just vagy Desmoulins már a Legyen Ön is milliomosban!-ban is tízmillió forint feletti kategória. Mondom ezt úgy, hogy én speciel tudom, kik ők, de bizonyos események és alakok még nekem is zavarosak voltak, főleg azért, mert a néző sokszor csak félinformációkat kap vagy még annál is kevesebbet. Vagyis a nagyszabású történelmi tabló helyett valójában egy sokszor kísérletező, sokszor egy rendkívül szűk nézőpontot ábrázoló, máskor teljesen random eseményeket vagy tényeket felvonultató filmet kapunk, aminek ugyan vannak ihletett pillanatai – ilyen a Tuilerák ostroma utáni rombolás bemutatása vagy XVI. Lajos már emlegetett lefejezése -, és én a legvégéig sem tudtam meg, hogy valójában mit akar a rendező elmondani a forradalomról.
Értékelés: 6/10
