Mike Flanagan egyrészt a horror maestro azonos című regényét dolgozta fel, másrészt Kubrick zseniális Ragyogását folytatta, ami persze maga is King adaptáció volt, és itt már kicsit összekeverednek a szálak.
Stephen King regényt adaptálni hálás feladat, különösen mostanában, az Az (2017) elképesztő sikere után, és most már szinte hetente jelentik be egy-egy regény vagy novella tervezett feldolgozását. Egy Stephen King regény alapján készült, a mai napig is kultusz státuszt élvező film folytatását megrendezni már kicsit macerásabb dolog, még akkor is, ha maga a mester írta meg az eredeti film második részét. Egész konkrétan a legendás Stanley Kubrick rendezte Ragyogás (1980) az a film, amihez jókora spéttel Mike Flanagan (Mielőtt felébredek) gyártott folytatást, aminek persze a filmen és az eredeti könyvön kívül a szintén jóval később íródott, 2013-as keltezésű második regény is alapanyaga volt. Vagyis Flanagan, aki nem csak rendezett, de ő írta a forgatókönyvet, és maga vágta filmjét, egy kicsit túlvállalta magát az Álom doktorral, de adjunk neki pontot az ambícióért és néhány más dologért is. Például azért, mert egy teljesen új világot épített fel.
Ott kezdünk, hogy a kis Danny Torrence, aki anyjával együtt nagyrészt „ragyogásának” köszönhetően túlélte tébolyult apja ámokfutását a Szépkilátás Hotelben, még mindig a hotel szellemeivel küzd, de lassan megtanulja legyőzni és dobozba zárni őket. Annyira azért még sincs rendben, hiszen felnőve mocskos alkoholistaként ismerjük meg, nagyon gáz emberként, aztán egy kissé indokolatlan fordulatként elmegy vidékre egy álmos kisvárosba, ahol új barátokat szerez, lejön a piáról és munkát kap egy hospice-ban, ahol különleges képességeit arra használja, hogy békésen segítse át a haldoklókat a túlvilágra azok utolsó perceikben. Ám nem csak a felnőtt Dannyt (Ewan McGregor) ismerjük meg, hanem egy Abra nevű kislányt (Kyliegh Curran) is, akiben még erősebb a ragyogás, és egy Rose nevű kalapos nőt (Rebecca Ferguson), aki egy olyan különös, talán már évszázadok óta köztünk élő klán vezetője, akik ezzel az általuk Páraként emlegetett ragyogással táplálkoznak, és nem fájdalommentes módon szerzik meg azt. És tudom, hogy ezt a „különlegesekre vadászunk” dolgot már elsütötték a Hipervándorban vagy legutóbb a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeiben, és máskor is, de ez valahogy más társaság, és nagyon jól ki vannak találva.
Mert az Igaz Kötés - ez a nevük – tagjai furcsa keverékei a Manson család gyilkos hippijeinek, a vándorcirkuszosoknak és egy indián törzsnek, és ez valamiért nagyon jól működik. Pedig kevesükről tudunk meg valamit, akkor se sokat, de mégis van valami lenyűgöző ebben a társaságban, és ez részben az általam eddig nem különösebben értékelt Rebecca Ferguson (Mission: Impossible - Utóhatás, Hóember), a jobbkezét játszó, egyébként valóban indián Zahn McClarnon, és részben a csapat hipnotizőr újoncát alakító Emily Alyn Lind érdeme. Velük kell megküzdenie az egymást telepatikusan megismerő Dannynak és Abrának, és bizony a pozitív hősöket néha kissé unalmasabbnak tartottam, de a két „csapat” egymásra találása és összecsapásuk szinte végig izgalmas volt. Egészen odáig, amíg Flanagan a homlokához nem csap, hogy ő mégiscsak a Ragyogás folytatását készíti, és elkezd nem csak visszanyúlni az első filmhez, ami mondjuk a bevezető részben teljesen indokolt is volt, hanem az utolsó 15-20 percben konkrétan nekiáll azt a filmet újra megcsinálni, és ezt nem kellett volna.
Nem kellett volna, mert megtöri a saját maga által diktált ritmust, mert teljesen más figurákat hoz be egy olyan sztoriba, ahol nincs igazán helyük, és főleg nem kellett volna, mert nem tudja úgy megcsinálni, mint ahogy azt a közismerten perfekcionista Kubrick megcsinálta. És ez nem feltétlen a tehetségről szól, hanem arról, hogy ugyanazt a helyszínt, ugyanazokat a folyosókat nem lehet úgy megcsinálni 2019-ben, mint 1980-ban, mert más az egésznek a szövete, fénye, hangulata, és nem érdemes egy nagyon híres színészhez hasonmást keresni, mert úgyis kilóg a lóláb, és a kilógó lólábak pont a folytatásoknak nem tesznek jót. Az elhibázott, de legalábbis teljesen más stílusban készült lezárás azonban nem teszi tönkre az abszolút vállalható filmet, és olyan nem nagyon van, hogy Ewan McGregor ne legyen szerethető, most is az, az Álom doktor pedig majdnem végig nagyon jól megtalálja a saját nyelvezetét, miközben a Stephen King-féle klasszikus kisvárosi világot is képes tökéletesen felépíteni és abból dolgozni. Csak akkor bicsaklik meg, amikor valami más akar lenni, olyan, mint egy nagyon-nagyon rég készült film.
Értékelés: 7/10
