Francis Ford Coppola az a fajta fickó lehet, aki ha meglát egy kenyérpirítót, rögtön azon töri a fejét, hogyan találhatna fel egy jobb prototípust.

Ez nem túlzás, nem is zsurnalizmus: régi díszlettervezője, Dean Tavoularis beszámolt róla, hogy Coppola érdeklődése arra is kiterjedt, hogy

forradalmasítsa a telefont, a baseballmezeket, és nem mellesleg a filmművészetet is.

Nehéz felmérni, hogy ez mennyire sikerült neki: hol alul-, hol felülértékelik a hatását, amit saját személyével és kalandos életű, csődveszélyből csődveszélybe bukdácsoló cégével, az American Zoetrope-pal gyakorolt a filmiparra. Új-Hollywood oszlopos tagjaként mintegy keresztapja volt George Lucasnak és Martin Scorsese-nek, de mégsem ő csinálta meg a Star Warst, és több bukott filmje van, mint sikeres.

Ami viszont „bejött”, az nagyon: a Keresztapa I-II. minden vitán felül álló filmremek, az életmű ékkövének mondott Apokalipszis mostról pedig lehetetlen méltó szuperlatívuszokban beszélni.

Ami azt illeti, Coppola fejében gyakran volt köd, valahogy úgy, ahogy a vietnámi dzsungelben a füstölgő bombáktól és a gyilkos párától. Érdemes megnézni azt a jól ismert részletet az 1979-es Oscar-gáláról, amikor Coppola – aki véletlenül (?) betolt egy nagy adag spacecake-et Bill Graham, a Grateful Dead promóterének készletéből – felmegy a színpadra, és csaknem megjósolja a streaming eljövetelét. Azaz: hablatyol valamit a digitális, internetes, multidimenziós jövőről, aztán lelép – vajon tényleg tudta, mi következik? Vagy csak jól hangzó szavakat pakolt egymás mellé, amiket a nyugati parton összehordott a szél?

A káoszon uralkodó rendezőzseniről szól Sam Wasson új könyve, akit Hollywood egyik legjelesebb krónikásaként nem is annyira az érdekelt, hogy filmről-filmre elmesélje Francis Ford Coppola életét. Sokkal inkább a megalomániás – s mellesleg mániás depressziós – látnok és zsarnok, aki akkor érzi elemében magát, ha rendetlenség van körülötte. Az Út a Paradicsomba épp akkor jelenik meg, amikor a rendező eddig talán legnagyobb (?) agymenése, a Megalopolis is megérkezik a világ mozijaiba.

Ezt a rendetlenséget, ezt a termékeny káoszt az American Zoetrope testesítette meg, amely csak látszólag volt produkciós cég, Coppola számára inkább utópiát – álmokat, felfedezendő tehetségeket, szabadon kibontakoztatható filmes és művészeti ötleteket – jelentett. A céget 1969-ben alapította George Lucassal közösen (aki aztán pár év múlva továbbállt, és megalapította saját cégét, a Lucasfilmet), nem Los Angelesben, hanem az ellenkultúra számára sokkal fontosabb San Franciscóban, hogy aztán mindenféle partikon és fogadásokon büszkén hirdesse, hogy ők a jövő vállalkozása, amely el fogja temetni „a régi Hollywoodot”. A Zoetrope szabad szellemiségéhez tartozott, hogy olyan kikosarazott legendáknak is alkotási lehetőséget biztosított, mint Jean-Luc Godard, Akira Kurosawa és Wim Wenders, meg az is, hogy itt a titkárnők olvasták – és olykor írták, javították! – a forgatókönyveket.

Coppola ugyanis meg volt róla győződve, hogy mindenki művész, és mintha máig nem lenne hajlandó olyan világban élni, ahol ez nem így van.

Amikor a cég a sokadik, de legsúlyosabb válságával küzdött, itt előfordult, hogy a stúdió dolgozói közfelkiáltással megszavazták, hogy lemondanak több heti bérükről, csak a stúdió megmeneküljön. Ilyesmit aligha lehetett volna elképzelni a Warner vagy a Paramount berkeiben.

Talán nem is kell magyarázni, hogy ebben a formájában a Zoetrope éppúgy kudarcra volt ítélve, mint Aldous Huxley tökéletes társadalma A sziget című regényben. Nem egyszerűen azért, mert a nagy cápák mellett egy ilyen hippiálomnak mindenképpen el kell buknia. Az American Zoetrope vonzerejét a fésületlensége adta, de pont ezért nem tudott valódi filmstúdióvá „felnőni”: Coppola hol a pénzt szórta, hol meg az időt pazarolta, de azért lélegzetelállító sikereket is aratott. Többek között George Lucas első filmes próbálkozásaival, a THX 1138-cal és főként az Amerikai graffitivel. Ezek a filmek elsőként demonstrálták, hogy mire juthat egy garázscég a hatvanas évek végén, amikor úgy tűnt, az LSD-mámorban nemcsak a zene, hanem a film is gyökeres megújuláson megy át. (Érdekes módon a filmstúdió számára éppenséggel nem a formabontó alkotások, hanem például Sofia Coppola csendesen zseniális filmjei, többek között az Elveszett jelentés hozott biztos sikert.)

Tanulságos az az epizód, amikor a Lucasfilm és a Zoetrope dolgozóit „összeeresztették” egy gigantikus munkahelyi partin: Lucas alkalmazottai jólfésült, kockásinges geekek voltak, családos emberek, Coppola emberei pedig éjjel-nappal dolgozó és partizó megszállottak, akik élvezték a főnök teremtette káoszt.

Coppola lázálmait tekintve kifejezetten szórakoztató, hogy A keresztapa megrendezésére csakis azért vállalkozott, hogy az első blikkre butuska maffiatörténetből pénzt szerezzen, amit aztán beleforgathat a Zoetrope-ba. Nem lehet alábecsülni, micsoda boomot okozott a Marlon Brando és Al Pacino főszereplésével készült A keresztapa, amely egy csapásra Hollywood szupersztárjává tette – nemcsak Pacinót, hanem – a rendezőjét.

Az álomgyár ott hevert a fickó lábai előtt, aki már hadat üzent az üzleti szemléletű filmkészítésnek.

A könyv újra és újra visszatér az Apokalipszis most forgatására, amely bizonyos értelemben éppolyan kaotikus volt, mint a vietnami háború, amiről szólt. Egyik idegösszeomlás következett a másik után, köztük a főszereplő Martin Sheené, aki a film elején látható szállodai jelenetben valóban be volt rúgva, és saját családi és emberi traumáival – démonjaival – küzdött hullarészegen, miközben két csapó között arra biztatta a rendezőt, hogy forgasson.

De éppoly őrjítő körülményeket teremtett, hogy az Indonéziában forgatott csatajelenetek szinte valódiak voltak – abban az értelemben biztos, hogy valódi helikopterek pörögtek az égben és valódi robbantások történtek, s bármilyen baleset hatalmas tragédiákat okozott volna.

Ám ha valaki csak bepillantást nyer az Apokalipszis most forgatásába, egyértelmű lehet, hogy ez valódi transzformációt jelenthetett minden egyes színésznek és stábtagnak,

nem beszélve a rendezőről, aki a környezete szerint éppúgy beleőrült, mint a filmbéli Kurtz ezredes,

akit a súlyosan elhízott Marlon Brando alakított – végül zseniálisan.

Sam Wasson könyvének egyetlen hibája, hogy nem elég hosszú: sajnos alig pár sort szentel olyan remekműveknek, mint a Drakula (1992), helyette hosszú oldalakon át tárgyalja a bukásra ítélt musical, a Szívbéli (One From The Heart, 1981) elkészülését, ami csődbe vitte a Zoetrope-ot. (A történet mindenesetre nem tanulság nélküli, egy monomániás művész ballépésének krónikája. Pikáns adalék, hogy a dalokkal tűzdelt keserédes szerelmi történetet máshol, más szereplőkkel megcsinálta egy más stúdió, a nagy cápának számító Lions Gate. Az nem csődöt okozott, hanem félmilliárd dollárt fialt. Természetesen Damien Chazelle Kaliforniai álomjáról beszélek.)

Francis Ford Coppola nagy szerencséje, hogy végtelenül szerethető ember: gáláns úriembernek tűnik, aki minden buliban benne van, és bármihez kezd, megvillan benne a zsenialitás.

Amikor az American Zoetrope a csőd szélén táncolt, a péntek esti partik nem maradtak el, amikor pedig jól ment a szekér, mindenki úgy élt, mintha nem lenne holnap. Pedig Coppola szemében a jövő mindennél többet ér – a jövőbe vetett végtelen bizalom szülte az egész utópisztikus álmot a mindent magába foglaló filmstúdióról –, és talán ez a jövőbe vetett csorbíthatatlan hit tükröződik majd a Megalopolison is.

De hogy is ne lehetne szeretni azt az embert, aki leforgatta A keresztapa a sokak által lesajnált – de semmiképpen nem feledhető! – harmadik részét, és bár a film ismét csak mentőövnek szolgált volna a Zoetrope számára, végül abba is majd’ bele tudott halni. Hogy miért?

„Minden egyes hősöm, Kurtz, Tucker, Corleone esetében a szívem legmélyéig azt érzem, hogy olyan vagyok, mint ők.”

Kritika a filmről

Elképesztően szürreális élmény Coppola megalomán sci-fije

Látnod kell, hogy elhidd a Megalopolist. A keresztapa rendezőjénél nagyon elgurult a gyógyszer.

Tovább