Egy elsőfilmes dán rendezőnek összejött az, ami egy sor hollywoodi öreg szakmabelinek húsz évben legfeljebb egyszer: akciójelenetek, fegyverek és statiszták serege nélkül elképesztő izgalmat varázsolni a vászonra.
Volt idő, úgy 10-15 évvel ezelőtt, amikor szerintem a dánok csinálták a legjobb filmeket Európában, elképesztően jól megírt, fantasztikus színészekkel előadott karcos, társadalmilag is releváns, életszagú, sosem bombasztikusnak szánt történeteket. Olyan erős fekete humorral átszőtt, megannyi váratlan fordulatot és fantasztikus karaktereket felvonultató darabokat, mint például az Ádám almái (2005), hogy csak egy kisebb klasszikust említsek a sok közül. Gustav Möller első nagyjátékfilmje, A bűnös ugyan jó eséllyel nem válik klasszikussá, de egy kicsit visszahozza a dán film nagy korszakát.
Hősünk, Asger Holm felfüggesztett rendőr, aki most készenléti diszpécserként kénytelen dolgozni. Másnap van a tárgyalása, még nem tudjuk, milyen ügyben, de magabiztosnak látszik, úgyis felmentik, hiszen kollégái is mellette tanúskodnak. Addig is pitiáner ügyekben intézkedik, vagy ha úgy látja jónak, nem. Kizsebelt pancser jelentkezik be a vörös lámpás negyedből, a térdét lehorzsoló részeg biciklista követel rajta mentőt, de nem kap, majd egy nő segélyhívását fogadja, aki mintha valaki máshoz beszélne, de Asger rendőrreflexei működésbe lépnek. Képes úgy irányítani a beszélgetést, hogy hamar kiderül, a nőt akarata ellenére viszik valahová, és egy férfi van mellette a kocsiban, amely a fővárostól északra halad, és azt is megtudja, két kisgyerek maradt otthon egyedül az asszony lakásában. Az irodában, a telefon mellett viszont nem sokat tehet. A helyszínre irányíthatja az illetékes körzet járőrautóit, és utánajárhat, ki is a hívó.
Mindez egyetlen helyszínen, a diszpécserközpontban játszódik, csak egy szereplőnk van, Asger, a többieknek csupán a hangját halljuk, esetleg háttérzörejeket, autók hangját – sok szempontból úgy, mint a Tom Hardy főszereplésével készült Locke-ban. Csakhogy ez így is izgalmasabb, mint a mozikba kerülő legtöbb akciófilm, talán pont azért, mert magát a cselekményt nem látjuk, csak elképzeljük. Hősünk sem a klasszikus értelemben vett főhős, sokszor csak értelmezi, kommentálja vagy lereagálja azt, amit megtud a telefonon keresztül, igaz, a végére a megszerzett információk segítségével már ő maga is képes befolyásolni az eseményeket. Merthogy ez az ügy számára túlmutat önmagán, látszik, hogy maga előtt kell bizonyítania, hogy jó rendőr – és jó ember. És lassan azt is megtudjuk, miért van ez így. Más kérdés, hogy rendőrünk bizonyos helyzetekben csak találgatni kényszerül, és a rendező képes mind a történetet, mind főhősét tökéletes módon manipulálni.
És tulajdonképpen ennyi a film trükkje, csak félig mutatni meg mindent, csak a sötét diszpécserszobában ülő rendőrt láttatni, és minden más egyfajta fikció, de ez pont így jó. A filmet nézve végig az járt az eszemben, hogy micsoda irónia, hogy a kritikához csak teljesen unalmas képeket tudok berakni – mindegyiken ugyanaz az ember van ugyanott, ugyanabban a ruhában -, miközben az elmúlt hónapok legizgalmasabb történetét nézem. Mert A bűnös, ami nem véletlenül kapott egy sor fontos fesztiválon egy rakás díjat, elképesztő fordulatokat tartogat, tanítani való módon építi fel ezeket, és mindig képes fokozni a feszültséget, miközben egyetlenegy, teljesen átlagos kinézetű pasas arcát bámuljuk. Mert a kevésbé ismert Jacob Cedergren nem egy Mads Mikkelsen vagy egy Nikolaj Lie Kaas, és ez itt, ebben a sztoriban így is van jól. Ide nem sztár, hanem átlagember kell, aki a saját szerény eszközeivel mindent megtesz azért, hogy segítsen valakinek, akinek ígéretet tett, miközben önmagát is kénytelen valahogy megváltani.
Értékelés: 9/10
