Hajlamosak vagyunk a 90-es évekre a nosztalgia mindent megszépítő ködén át visszanézni, és a filmtermést illetően valóban nem is lehetett okunk panaszra. Utólag azonban már könnyű beazonosítani azokat a lusta, olcsó vagy egyszerűen csak sértő írói megoldásokat, amelyek mára már kikoptak a hollywoodi produkciókból, és amelyek egyáltalán nem hiányoznak.

Kövér = vicces

A '90-es évek vígjátékainak állandó szereplője volt a vicces kövér karakter, legyen szó az állandóan zabáló kissrácról, akit az iskola udvarán szekálnak a többiek (Nehézfiúk, 1995) vagy a kövér jelmezbe bújtatott sovány színészek komédiázásáról (Bölcsek kövére, 1996).

Még sértőbb ez a karakter, ha nőről van szó, akkor ugyanis kisebb túlsúly is elég ahhoz, hogy valaki a kövérviccek céltáblája legyen. Kirívó eset az első Ace Ventura-filmmé, ahol a vicc kedvéért úgy döntöttek, hogy nem egy, hanem két kövér nőt dobnak be, és ismételt poénként összetévesztik őket férfiakkal.

Szépség = szemüveg levétele

Bárki megszépülhet, aki kiengedi a haját és leveszi a szemüvegét! Mármint nem a valóságban, hanem a 90-es évek tini-romkomjaiban, ahol a kocka/geek karakterek így változtak át varázsütésre bombázókká. A kliséhez hozzátartozik, hogy az átváltoztatott személy általában egy népszerűtlen karakter, és az átalakulást végző szereplők a népszerű barátok új csoportjához tartoznak. Ezt láthatjuk a Spinédzserekben, ahol Cher és Dionne a szárnyaik alá veszik a cserediáklány Tai-t, kisminkelik és divatosabb ruhák öltöztetik.

A csaj nem jár egyedül hasonló jelenete úgy néz ki, hogy az átalakított Laney a Sixpence None the Richer "Kiss Me" című dalára leereszkedik a lépcsőn. Magassarkút és egy szűk piros ruhát visel, új frizurája van, a szemöldökét kiszedték, a szemüvegét pedig természetesen kidobták.

Díszkisebbségi karakterek

Tokennek hívják azt a karaktert, aki csak azért kerül be a filmbe, hogy színesítse a szereplőgárdát. A tokenizmus a filmiparban régi probléma, és természetesen nem az a baj, hogy kisebbségi szereplőt vonnak be a többségében fehér színészek közé, hanem mert a jelképes kisebbségi karakter többnyire mellékszerepet kap, a fehér főszereplő segítőjeként vagy legjobb barátjaként csak ácsorog a háttérben. A jelenlétüknek egyetlen célja, hogy az alkotók kipipálhassák a sokszínűség rubrikáját.

Jellemző példák: Katie és Alex mint a férfi főhős kiegészítői A csaj nem jár egyedülben. Egydimenziós díszletként vannak ábrázolva, céljuk a fehér főszereplő fejlődésének elősegítése. Ugyanez mondható el Bianca barátnőjéről, Chastityről a 10 dolog, amit utálok benned című filmben, illetve Dionne-ról a Spinédzserekben. 

A mániákus tündér álomlány

Bár a kifejezést hivatalosan a 2000-es évek közepén alkotta meg Nathan Rabin filmkritikus, a „manic pixie dream girl” (mániákus tündér álomlány) sokkal régebben feltűnt már a filmekben, ilyen karaktert játszott például Katharine Hepburn is az 1938-as Párducbébien. A '90-es évek lett azonban az egydimenziós, furcsa lányok fénykora, akinek egyetlen célja, hogy megváltoztassa a férfi főszereplő életét.

Ilyen volt például John Patrick Shanley Joe és a vulkán című romkomja is, amely Patricia karakterét vágybeteljesítő eszközként mutatja be, hogy értelmet adjon a levert, szerencsétlen főszereplő, Joe életének, de ilyen a Mint a hurrikán is, amelyben a Ben nevű férfi majdnem lemondja az esküvőjét, miután találkozik a különc Sarah-val, aki életre szóló kalandra viszi el, megtanítva őt arra, hogy szabadabban éljen.

A probléma nem a karakterek szeszélyes, szabad szellemű hozzáállásával van, hanem inkább azzal, hogy az írók a nőket csak kellékként használják a férfi főszereplő fejlődésének elősegítésére, ahelyett hogy valódi, független lényekként mutatnák be őket.

A meleg legjobb barát

Hasonlóan a jelképes kisebbségi karakterhez és a mániákus tündér álomlányhoz, a meleg legjobb barát sem teljesen kifejlett egyéniségként létezik, hanem a főszereplő segítőjeként, aki pusztán azért van a filmben, hogy biztosítsa a látszólagos sokszínűséget és az olcsó poénokat. A „meleg legjobb barát” típuskarakter nem tévesztendő össze azzal a karakterrel, aki történetesen meleg és legjobb barát. Ez a figura olyan, mint George a Vágyaim netovábbja című romantikus vígjátékban, akinek a szexualitása szuggesztív viccekre és egy problémás áttérési történetre korlátozódik.

A fehér megmentő

A kifejezés magáért beszél: sok 90-es évekbeli filmben találhatunk olyan fehér főhőst, aki egy marginalizált személy vagy közösség hőse lesz, miközben az alkotók teljesen figyelmen kívül hagyják a nem fehér karakterek szerepvállalását. A Veszélyes kölykökben például egy fehér angoltanár az egyetlen, aki képes arra inspirálni nem fehér diákjait, hogy komolyabban vegyék a tanulást. A Ha ölni kellben egy fehér ügyvéd véd meg egy fekete férfit az igazságtalan büntetőeljárással szemben. Az Égimeszelésben egy fehér középiskolai kosárlabdaedző vezeti győzelemre a többségében fekete csapatot. 

A felszínen ezek a filmek pozitív üzenetet közvetítenek, de ma már nem készülhetnének el olyan történetek, amelyekben az erkölcsileg felsőbbrendű fehér karakterek passzív, nem fehér karakterek problémáit oldják meg.

Nőnek / férfinak öltözés

Ma már nem különül el olyan mereven a férfi és a női divat, így aztán egy férfit női ruhába vagy egy nőt öltönybe öltöztetni már nem olyan kreatív poén, mint a '90-es években. Az olyan filmekben, mint a Mrs. Doubtfire vagy a Gagyi mami hetero férfiak női ruhát és műmelleket viselnek – mi lehetne ennél fergetegesebb? A filmek végére aztán ezek a szereplők általában új életszemlélettel gazdagodnak, miután megtapasztalták, milyen is ellenkező neműként élni.

Via: Looper