zene: John Ottman
vezényel: Damon Intrabartolo
kiadás éve: 2003
kiadó: Superb
játékidő: 59:51

Bryan Singer második X-Men-filmjének előkészítése már a nagy sikert arató első részt követően megindult. A korai forgatókönyvvázlatokban még azzal terveztek, hogy több klasszikus X-karaktert, így Dr. Henry McCoyt, alias Bestiát és Angyalt is beveszik az új történetbe, ám az egyre duzzadó költségvetés végül száműzte őket a filmből. Viszont ennek ellenére is szép számmal jelentek meg új hősök, például Árnyék, Pyro, Jégember vagy Lady Deathstrike. A történetben a mutánsok folytatják elkeseredett harcukat, hogy elfogadtassák magukat az emberekkel, ám mindkét oldalon találunk e kiegyezést ellenzőt. Amíg X professzor (Patrick Stewart), Ciklon (Halle Berry) vagy Küklopsszal (James Marsden) iskolájuk védelmét élvezve képzik a tehetséges mutánsnövendékeket, addig Farkas (Hugh Jackman) továbbra is a múltjának felkutatásával foglalatoskodik, Jean Grey (Famke Janssen) pedig egy megmagyarázhatatlan, veszélyes változást tapasztal magán és erejében. A színen csakhamar feltűnik William Stryker ezredes (Brian Cox), akinek feltett célja, hogy elpusztítsa a Föld összes mutánsát, ennek érdekében pedig elrabolja magát X professzort és egy csapat mutánsgyereket is. Noha Magneto (Ian McKellen) egy speciális, szigorúan védett börtönben tölti örökös büntetését, segítőjének, Mystique-nek (Rebecca Romijn) ez nem akadály, hogy kiszabadítsa mesterét. A professzor megmentésére induló X-csapat pedig végül kénytelen a korábbi főgonosz, Magneto segítségét is elfogadni, hogy céljukat elérjék.

A film jóval nagyszabásúbb lett elődjénél. Több látványos jelenet és grandiózusabb díszletek jellemzik, emellett a történet is epikusabbá vált az első részhez képest, a Farkas és Magneto közti élcelődés pedig megtartotta a finom humort is. Singer munkája dicséretes, hiszen jól bánt a sok karakterrel, mindenki megkapta a maga idejét, ami ennyi szereplőnél különösen becsülendő. Annak idején mind a kritikusok, mind a nézők jól fogadták a filmet, a bevételi mutatója is igen szépen alakult, s sokan értettek egyet abban is, hogy az "X-Men 2." azon ritka kivételek közé tartozik, amikor egy folytatás jobb az első résztől.

A zeneszerzői posztra Singer állandó komponistája, John Ottman került. Az ő neve természetesen az első mozi kapcsán is felmerült, ám akkor Ottman éppen rendezői karrierjét csiszolgatta a "Rémségek könyve 2: A végső vágás"-sal, így nem volt lehetősége barátjának score-t szállítani, ezért Michael Kamen ugrott be helyette. Ottman emellett vágóként is rendszeresen közreműködik Singer filmjeinél, ami egy igen szerencsés eset, hiszen így egy zeneszerzőnek van lehetősége arra, hogy a vágással ritmust adjon a filmnek. Egyébként barátságuk is Ottman ebbéli tevékenységére vezethető vissza. Mindketten a Dél-Kaliforniai Egyetemen tanultak, Ottman egy ismerőse diplomamunkáján dolgozott, Singer pedig asszisztensként működött közre a projektben. Kapcsolatukról korábban így nyilatkozott a komponista: "A kezdetektől fogva úgy dolgozunk, hogy megbízunk egymás ösztöneiben. Az első években valahogy kitapasztaltuk egymás ízlését és érzelmi világát, úgyhogy azóta nincs sok felfogásbeli nézeteltérés közöttünk. Egy nagy adag bizalommá sűrűsödött össze, ahol gyakran van lehetőségem az ő beállított jeleneteit a magam látásmódja szerint továbbgondolni."

Az "X-Men 2." készítése során Ottman szándékosan nem ismerkedett meg közelebbről Kamen score-jával, hogy így friss ötleteket vethessen be. A főtémát azonban meg akarta hallgatni, mivel tudta, hogy a zenének ezt az elemét Singer szerette. "Nagyon tetszett Kamen motívuma, de úgy éreztem, hogy ez csak egy ötlet darabkája, amit tovább kellett volna fejlesztenie. Ezért itt pontosan ezt csináltam, és örülök, hogy hasonló tetszést váltott ki" – nyilatkozta erről a szerző. Tehát Ottman átvette ugyan Kamen eredeti főtémáját, ám bizonyos helyeken megváltoztatva megújította, mondhatni valóban kihasználta a dallam kínálta lehetőségeket. A film elején, a főcím alatt rögtön felvázolja, és ugyan ez a klasszikus szuperhősös motívum a score további részében is rendre felbukkan, de erőteljes formában csak a végefőcím alatt kap lehetőséget kiteljesedni. Az elsöprő erejű, kórussal megtámogatott főtémát az albumon a "Suite from X2" eleje tárja elénk, de a "Goodbye" esetében egy érzelmesebb variációja is hallható.

Bár Kamen is próbálkozott azzal, hogy sok szereplőnek adjon külön témát, de Ottman még őt is felülmúlta az egyes karakternek szánt motívumokat tekintve. Ezek egyike sem kifejezetten felejthetetlen darab, de némelyik azért valamilyen szinten mégis jellegzetes, így például Mystique hárfás, női sóhajos témája szépen jeleníti meg a szereplőt a zenében, például a "Sneaky Mystique" esetében. Magneto a "Magneto's Old Tricks"-ben bukkan fel zeneileg, kórus és éles hangú vonósok alapozzák meg a szintén nem túl markáns témáját, ez azonban nem azt jelenti, hogy a track ne lenne erőteljes. Emellett Pyro kapott még egy jobban felismerhető dallamot ("Playing with Fire"), Jean Grey zongorás, emelkedett hangvételű motívuma viszont figyelemreméltó, ezt a nyitó szvitben találjuk. A szerző egyébként az összes témát úgy írta meg, hogy a következő részre tovább tudja fejleszteni, ezért elszórt olyan megoldásokat is, melyeket csak a harmadik mozi esetében akart kiterjeszteni, azonban, mint tudjuk, hiába számított a folytatásra, Singer kitáncolása miatt másnál landolt a zeneszerzői pozíció, konkrétan John Powellnél.

A score nagyzenekari, kórusos stílusa a főtéma-variációkon túl olyan tételekben jön elő erőteljes módon, mint a lehengerlő "Storm's Perfect Storm", mely az igen látványos repülős jelenet tökéletes zenei lefestője a maga sötét tónusával. A szimfonikus akciózene kedvelői számára pedig az olyan hosszú tételek lehetnek élvezetes darabok, mint a "Mansion Attack" vagy a "Getting Out Alive". Ugyanakkor ezek is eléggé hektikusak a dinamizmus szempontjából, ugyanis hol lelassulnak, hol féktelen tempóra kapcsolnak, persze a csendesebb részek beiktatásáról a film vágása tehet. A ritmus nagyfokú heterogenetikussága amúgy is komoly hátránya az egész albumnak, sőt Ottman egyik szerzői gyengesége is ez, vagyis belekap dolgokba, majd kifejtés és érdemi használat nélkül siklik át felettük. A score markánsan szimfonikus jellege abból fakad, hogy mind a direktor, mind pedig a komponista kedvencei közé tartoznak az olyan szerzők és műveik, mint John Williams, Jerry Goldsmith vagy James Horner, és tőlük is főként a hetvenes évek végének, a nyolcvanas évek elejének darabjait tekintették követendő példának.

A score 2003-ban nem a filmes verzióval megegyező formájában került kiadásra, több jól sikerült tétel sajnos lemaradt a CD-ről, amit 2012-ben a La-La Land Records kétlemezes kiadványa orvosolt. Azonban a szimpla album is jól összefoglalja a komponista elképzelését, talán csak az Árnyék Fehér Ház-i akciója alatt hallható muzsika hiánya fájó, ebben ugyanis a zeneszerző Mozart "Requiem"-jének "Dies Irae" tételével játszott el igen parádés módon.

Ottman a számára elmaradt folytatásról 2006-ban így nyilatkozott: "Nagyon számítottam rá. A tény, hogy nem lesz zenei kapocs a két film között, csak azért zavar, mert annyira beleéltem magam az X-Men-karakterek világába. Mindig arra vártam, hogy egyszer a saját munkámhoz írhatok folytatást. Eléggé magam alatt voltam, mikor ebből a világból ki kellett lépnem." Az "X-Men"-széria jövőre egy újabb fejezettel fog gyarapodni, ráadásul nem is akármilyennel, ugyanis a 2011-ben megfiatalított produkció karakterei, a 2014-ben bemutatásra kerülő "X-Men: Days of Future Past" esetében az eredeti trilógia színészeivel vegyülnek majd. A rendezői székbe pedig sokak nagy örömére visszakerült Singer, aki ugyan hivatalosan még nem jelentette be, de szinte biztosra vehetően Ottmant kéri majd fel zeneszerzőnek, így a komponista vágya végül mégis beteljesülhet, és egy "X-Men"-folytatáshoz írhat muzsikát.