[img id=513045 instance=1 align=left img]A hajléktalanszállón, ahol dolgozom, két hónapja megjelent egy nigériai születésű férfi. Szombaton, késő este csengetett be, azt mondta, legfeljebb hétfőig marad. Azóta két hónap telt el, ő bent van minden nap, már kora reggel ott áll a kapuban a gurulós bőröndjével, és amikor takarítás miatt nem jöhetnek be a hajléktalanok, akkor sem megy messzire, legfeljebb az utca túloldalára. Úgy áll ott a járda szélén, mintha várna valakire. Valakire, aki soha nem jön el. Néha le is lép a járdáról, hogy jobban belássa az utat, balra néz, jobbra néz, de semmi. 

Valamennyire ért magyarul, de nem beszél. Ha szólok hozzá, látszik, hogy megérti, de inkább csak bólogatással válaszol. Egy kolléga szerint egyszer úgy kezdett egy mondatot, hogy „tapasztalatom szerint”. A szálló többi lakójával semmiféle kapcsolata nincs, magában ácsorog az udvaron egész nap. Természetesen nem kerülhette el, hogy már a megérkezése utáni első napokban Kuntakintének nevezzék el a többiek. Soha magányosabb embert nem láttam. 

Magánya nem a nyelvtudás hiányából ered. Inkább úgy tűnik, mintha nem is akarna kapcsolatba kerülni senkivel. Vagy nem tudna. Talán akarna, de valamiért nem képes rá. Ezt nem tudom eldönteni. Ki tudja persze, honnan jön, és miféle élmények hallgattatták el. Vagy egyszerűen egy pszichiátriai eset, különösebb afrikai háttérborzalmak nélkül. Csak találgatni lehet. Ami viszont tény, az a magánya. Mintha nem lenne semmije a dermesztő magányán kívül. 

A Boldog észak című regény olvasása közben szinte folyamatosan ez a férfi járt az eszemben, és egyszer csak azt vettem észre, hogy úgy olvasom a regényt, mintha ő mesélné el nekem, hogyan is került ide. Azóta nem tudok úgy ránézni, hogy ne Aimé Billion, a könyv elbeszélője jusson eszembe róla. És most már nem is vagyok annyira kíváncsi arra, hogy valójában honnan érkezett. A regény megteremtette számomra az ő történetét is, amiért hálás vagyok Kun Árpádnak. De hálás vagyok másért is.

Kun Árpád kiváló költő. Ezt régóta tudom, nagyjából tizenöt éve. Negreni című versével, amit először olvastam tőle, azonnal "megvett". A hang, amely az övé, eltalált, megtalált, azóta sem ereszt. Ha májusban esik az eső, mindig az jut eszembe: Medárdus énekel. Belém épültek egyes versei, a részemmé váltak. A szerző elsősorban költőként ismert, de ne felejtsük el, hogy 1995-ben már megjelent egy regénye, az Esőkönyv.

Kun Árpád művei azon a mezsgyén mozognak, ahol a valóság összeér az ismeretlennel, a napok konok egymásutánja a mitikussal. Olyan világokat teremt, amelyekben ez a kettő - a valóság és a valóságfölötti – nincs elválasztva, szabadon folyik át egyik a másikba. Műveit az archaikusra visszanyúló szemlélet jellemzi. A világ itt még egy, nem kettő, vagy sok. Az istenek ugyanúgy részei, mint a trolibuszok. Visszagondolva az Esőkönyvre, nem a regény cselekménye maradt meg bennem, sokkal inkább az egységes, mély benyomás a könyvről, a szőlőhegy lakóiról, ízeiről és fényeiről. Az eredet egységének emléke maradt meg elevenen.

Új regénye, a Boldog észak olyan vidékekre kalauzolja az olvasót, amelyek valószínűleg kevesek számára ismertek. „Vidékek” alatt nem kizárólag a regénybeli helyszíneket értem – bár azok is elég rendhagyóak -, hanem a belső, lelki tájak különös térképlapjait is. A Boldog észak nagyrészt egy nyugat-afrikai országban, Beninben játszódik, olyan helyen tehát, amelyről legtöbbünknek igencsak szerény ismeretei lehetnek. Itt él a regény elbeszélője, Aimé Billion. Beninben megelevenedik minden, ami Kun Árpád műveiben eddig is jelen volt. 

Benin ugyanis a regény valóságában olyan, mintha a mítoszok világából bukkant volna fel. Mindent átjár a vudu, azaz a szellemek, az ártó vagy éppen jóságos szellemek jelenléte, a halottak együtt élnek az élőkkel, a túlvilág az evilággal. Ebben az atmoszférában nő föl Aimé; a származása miatt szülőföldjén egyszerre idegen és ismerős főszereplő. Ereiben francia és vietnami vér is csörgedezik. Aimé apa nélkül nevelkedik, illetve a családtól távol, Franciaországban élő apa hiánya az, ami főként meghatározza gyerekéveit. Ebben a megközelítésben aparegényként olvasható a könyv, pontosabban: apahiány-regényként. Aimé – jellemző módon – már csak szellemként látja viszont apját felnőtt korában. 

Az otthontalanság áthatja Beninben töltött éveit, kórházi ápolóként dolgozik, de állandóan Franciaországba készül, ám az utazás csak nem akar összejönni. Élete nagyapja és nagyanyja árnyékában telik, főként a nagyapa különös alakja, ami nagyban meghatározza Aimé világlátását. A hajdani, szépreményű diplomata, aki önszántából lemond a karrier hívságairól, és gyógyító, javasember lesz belőle egy kunyhó mélyén. És a nagyanya, aki szintén különös képességekkel bírt, és aki túlvilági harcban halt meg, szelleme azért sűrűn visszajár a nagyapához.

Aimé tudása a világról nem hétköznapi, a tapasztalatai sem azok. Olyan világból jön, amely az európai sztereotípiák szerint a betegséggel, az éhséggel, a háborúval azonos. A Boldog észak Afrika-képe ezzel szemben szerteágazó és árnyalt, a magyar regényirodalomban párját ritkítóan az.

Aztán Bordeaux-ba érve Aimé már csak apja hagyatékával szembesülhet. S mivel addigi életében szoros kapcsolatban állt a Norvég Evangélikus Egyház benini missziójával, útra kel Norvégiába, hogy megtalálja, amit keres. Az északi világot furcsa figuráival és különleges természetrajzával Kun Árpád hasonló láttató erővel írja meg, mint Afrikáét.

A Boldog észak már az első oldalak után beszippantott, utoljára talán Oravecz nagyregényével voltam így. Kun kitűnően ír, világosan, egyszerűen és tisztán. Sallangmentesen.

A regény levegője átjárja az olvasót, megemeli. Oxigéngazdag légköre van a Boldog északnak, dúsabb, mint amit kortárs művek esetében megszoktunk. És legfőképp ez az, ami miatt hálásak lehetünk Kun Árpádnak. 
A Boldog észak az utóbbi évek egyik legjobb magyar regénye. Vagy nem is az egyik, hanem a...?