Ha egy bolt bejáratára ki van írva, hogy zsidók és kutyák inkább ne jöjjenek be, akkor logikus, hogy az emberben fölmerül, a saját boltjába viszont kínaiakat és kengurukat nem engedne be. "Te kit nem szeretsz?" - kérdezi Guido a kisfiát a tábla láttán. A kisfiú a pókokat nem szereti, a papa a vízigótokat, oké, akkor mi meg őket nem engedjük a könyvesboltunkba, ezt elintéztük. Az abszurdra csak a fokozott abszurd lehet a válasz. A koncentrációs táborban a kisfiú fejét telebeszélik a többiek baromságokkal: hogy itt elfüstölnek embereket, hogy itt a gyerekekből szappan, a felnőttekből gomb lesz. A papa csak röhög: ugyan már, kisfiam, hát hogy képzeled? Ugyan már, ügyvéd úr, mit keres a kabátomon?
"A legnagyobb rettenet, a legkegyetlenebb borzalom végül is mindenféle irodalmi közvetítésnek ellenáll. Az üzemszerű tömegmészárlás >>szokványos eseményeit>középszinten. Az élet szép az egyik legviccesebb film a holocaustról, és ez megannyi problémát vet fel: egy kisfiú számára egy bohócszerű papa elfogadhatóvá, meseszerűvé, ügyességi túlélőtréninggé, tehát normálissá alakítja a koncentrációs láger élményét - ez persze csak úgy működik, ha mi, a nézők mindvégig tudatában vagyunk a láger valódi mibenlétének (márpedig, ez fontos kiindulás, igenis tudatában vagyunk), ha nem abból indulunk ki, hogy "úgysem ábrázolható", hiszen a művészetnek (és ez a varázsos dolgozat egy kis darab művészet) nem az a feladata, hogy bármit "visszaadjon" abból, ami (by the way) valóban nem ábrázolható. Nem baj, ha a díszlet-lágeren látszik a díszletjelleg; ha a látható lágerszenvedés még épp hogy elviselhető; ha az egyetlen gyilkosság egy rövid géppisztolytűz. Mindez önmagában, más kontextusban hazugság lenne, a tapasztalat megcsúfolása, de nem itt, mert ez itt az egyetlen keret, ahol nem kell annak lennie, és nem is az. A reálisan létező félelem és horror érzésére természetesen nincs filmművészeti placébó, de a holocaust mély abszurditását, lényeglátás céljából, borzongatóan játszi könnyedséggel ábrázolhatja egy műfaját tekintve komédiának nevezhető film.
Így aztán nem Lanzmann dokumentarista, látványilag Auschwitz-mentes Shoah-jával vagy a Schindlerrel vagy a Holocaust című érzelmes amerikai sorozattal kéne párhuzamba állítani Benigni filmjét, hanem a műfaji elődökkel, a nagy nevettető példaképekkel, amely műfaj - az abszurd fokozása a végképpen abszurdig - ezúttal kissé meglepő tárgyat választott magának: a náci koncentrációs lágert. Hát nem mulatságos, ahogy Chaplin-szerű katonakifigurázó léptekkel masíroz a papa a táborban? Ahogy egy überelhetetlenül zseniális jelenetben szigorú szerencsejáték-szabályokra fordítja egy üvöltő germán tábori übermensch félelmetes napiparancsait? Ahogy percenkénti kreatív improvizációkkal tartja a lelket a kissrácban, aki aztán boldogan omlik mamája nyakába, hogy sikerült, győztünk? De bizony, ez mulatságos, akárcsak a film torokszorítástól mentes első fele, ami hamisítatlanul idézi a harmincas-negyvenes évek önfeledt komédiáit.
Annyi a geg, hogy a legjobb teljesen elsikkadt, legalábbis az én mozimban, pedig telt ház volt, és senkinek sem tűnt fel. A fasiszták zöldre festik és "zsidó" felirattal látják el Guido nagybácsikájának a lovát (ez az a ló, amellyel aztán bravúros lányszöktetés történik), mire Guido azt mondja a nagybácsijának: "Nem is tudtam, hogy zsidó a lovad!" Helyben vagyunk. A fasizmus mint az abszurd folytatása más eszközökkel.
