Ha csak a száraz tényeket nézzük, ambiciózus produkció a Virtuális valóság. Már az vakmerő magában, hogy valaki egy ilyen egyetemes címmel küldi forgalmazásba az alkotását - minimum filmtörténeti kultuszművek szoktak ilyen arcátlanul determináló címmel napvilágot látni.
Ezzel a gondolattal pedig el is érkeztünk az első nagy kérdéshez: miért nem hallottunk soha a Virtuális valóság című, 2009-es sci-fi mozifilmről? Erre most egyszerű a válasz: mert nem is annak készült, tévés produkcióról van szó.
Ronald D. Moore producer a Battlestar Galactica elsöprő sikere után (nem mellékesen, azért benne volt a Star Trek: Az új nemzedék a és a Deep Space Nine című szériákban is) megkapta a lehetőséget (pénzmagot), hogy készítsen egy backdoor pilotot, melyet ha sokan megnéznek a tévében, akkor lehetett volna belőle akár sorozat is. Nos, a Virtuális valóság elkészült, lement adásban és - finoman szólva - megbukott.
Később azonban a másfél órás produkció megjelent DVD-n, majd a csatornák is önálló tévéfilmnek kezelték. Ami már csak azért sem túl korrekt, mert ha tudja az ember, hogy egy meg nem valósult sorozat monstre bevezető epizódjáról van szó, akkor számít arra, hogy nem lesz vége és azzal a tudattal ül le a képernyő elé. Ez persze nem feltétlenül baj, mert, végül is, abban is van kihívás, hogy továbbgondoljuk a látottakat.
Alapkonfigurációban az sem lenne végzetes hiba, hogy ha egy alkotócsapat lop, de Moore és Peter Berg rendező fantáziája igencsak meglódult, amikor azt gondolták, hogy a tévés dramaturgia keretei közé befér a 2001. Űrodüsszeia, a Napfény és a Big Brother megidézése, hovatovább konstans házasítása. Legkevesebb baj az utóbbival van: néhány CCTV hangulatú kép, egy-egy vallomásszoba jelenet, egy konfliktus az ebédlőasztalnál szuper sablonosan hozza vissza a ma már végletesen unalmas reality-k kiüresedett formáját.
Elképzelhető, hogy ha egyszer tényleg indulna egy űrhajó egy tíz éves misszióra felkutatni egy lehetséges lakható új bolygót a pusztulás előtt álló Földet kiváltandó, akkor lehet, hogy érdekes lenne az élő közvetítés, de így, hogy a valóságshow fikcióját látjuk, csak legyintésre tudja ingerelni a nézőt. Pedig jól megírták az Isten állatkertjét: van itt meleg pár, parkinsonos doki, hűtlenkedő tudósasszony, csínytevésekre kapható kapitány és egy tolókocsis csávó, aki a legkevésbé “valós” karakter. Olyan abszurd, mintha az Jean-Pierre Jeunet-féle Alien 4-ből importálták volna.
Ezen felül már csak az hozza igazán zavarba az embert, hogy a jókora szappan mellé jön egy kis suspense: űrhajósaink egyfajta virtuális valóságban szeretnek időzni, itt viszont megjelenik egy földönkívüli lény/erő, aki abban leli örömét, hogy megöli, illetve megkínozza a virtuális valóságban vegetáló űrhajósokat. Hogy ennek a szálnak mi értelme, kifejtés híján, mindenki felállíthatja a saját elméletét. Mi már a Napfényben sem értettük ezt a dramaturgiai (mellé)fogást.
Ha azt kérdezné valaki, hogy most szomorúnak kell-e lenni, hogy csak egy pilot maradt a Virtuális valóság, nem tudnánk egyértelmű választ adni. Benne volt a potenciál egy egyedi szériához, de simán el is vérezhetett volna, csakúgy, mint a kísértetiesen hasonló Defying Gravity. Pedig abban volt szex is a súlytalanságban.
