Ha egy középiskolában Clive Owen az angoltanár, és odakerül Juliette Binoche festészetet tanítani, akkor ezek ketten összejönnek, vagy nem? És lesz majd egy mondvacsinált probléma, amin összevesznek, de a végén mégis kibékülnek? Ha a válasz igen, nem nagyon értem, hogy mi értelme volt ezt a filmet leforgatni. Lehetne a válasz nem is, és akkor sem érteném. Még úgy sem, hogy a film közben tesz egy rövid kitérőt a Holt költők társasága felé, és a klassz zakót viselő tanárt az egyik pimasz gyerek Kapitánynak szólítja.
Ha valaki még nem kapcsolna, elmondják, ez egy Walt Whitman-versből való, köszönjük. Nem ez a baj az egésszel. Szinte minden baj. Már az alapprobléma is: van egy iszákos tanár, már majdnem teljesen ki van égve, amikor eljön hozzá a sokízületi gyulladásban szenvedő mentőangyal. Utálatos, ha egy középiskolai film csak a tanárokról szól, a gyerekek mind tucatpofák tucatbajokkal, vagyis a forgatókönyvírónak fogalma sincs a témáról, amelyet választott. Álprobléma az egész film, az eredeti címével együtt: Words and Pictures. Szavak és képek.
Ezen küzdenek, hogy akkor most melyik fontosabb, kifejezőbb, melyikkel lehet jobban hazudni. Az alkotók hazudnak képekkel és szavakkal is,már akkor, amikor a kardigánját kigombolni nem tudó Juliette Binoche pompázatos fafejalapozással jelenik meg a kamera előtt, Clive Owen züllöttségi foka meg mindig megmarad azon a szinten, hogy még szexi legyen. Amúgy én rögtön láttam, a két embert egymásnak teremtette a végzet: ugyanolyan hajfestéket használnak.
Jó, legyen ostoba, legyen álokos, kellemkedő és hamis érzelmekben gazdag a film. De miért ilyen hosszú? Majdnem két órán át küszködnek, hogy eljussanak a senkit meg nem lepő befejezésig és az egyetlen igazi meglepetésig, ami a stáblistában vár ránk: a gyulladásos festőnő képeit valóban Juliette Binoche készítette. Legközelebb forgassanak erről egy 25 perces dokumentumfilmet, mindenki jobban jár.
